2011. szeptember 28. / Bóta Gábor
Azt, hogy Béres Attila tud komoly fájdalommal, de groteszk humorral beszélni halálról, múlhatatlan fájdalomról, már a Színház- és Filmművészeti Egyetemen vizsgaelőadásként rendezett A lázadó című Füst Milán-egyfelvonásossal bebizonyította. Aztán csaknem egy évtizeddel ezelőtt az is világossá vált, a Valahol Európában egri színpadra állítása után,
hogy musicalprodukcióban is képes mélyre ásni, ami igazán keveseknek a sajátja. Tudta éreztetni a háború iszonyatát, helyenként lúdbőröztető volt az előadás, látszott benne a zömében fiatalokból álló színészcsapat világjobbító hevülete, egységbe összeálló tehetsége, elsöprő lendülete. Dés László zenéi olykor már-már mint szabadsághimnusz szólaltak meg.
Túl nagy teher ez a Szegedi Szabadtéri Játékokon Béres által újra megrendezett darabhoz, aminek előadása szinte törvényszerűen nem lett olyan hőfokú, mint az egri produkció. Nehéz eljutni a sok meglehetősen messze lévő nézőhöz fajsúlyos mondandóval. Persze az is kérdés, mit bír el a musical. Nem fából vaskarika-e, hogy agyonéhezett gyerkőcök energikusan ugrabugrálnak, hogy a két kis főszereplő kölyök, Kuksi és Pötyi, hosszú vándorlás után úgy néznek ki, mintha skatulyából húzták volna ki őket, és cukorfalat csemetékként kell funkcionálniuk, hogy a közönség könnyen szívébe zárja őket. Óhatatlanul fölerősödik a látvány, az ügyes csoportmozgások, a ritmusosan fürge táncok erőteljesebben hatnak, mint a színészi játék. Kivéve két alakítást. Mácsai Pálét, aki tényleg képes a fából vaskarika működtetésére, bemutat egy nagy művészt, akinek elege van az egész világból és saját magából, begubózik a világégés közepette, de a földönfutó kölykök előcsalják belőle a humanistát, így teszi, amit tehet, és ez őt is visszatéríti az élethez. Alföldi Róbert pedig az ellenpólust, az ősgonosz nyilast játssza, persze kell lennie jó és rossz párharcának, hogy egyszerűen befogadható legyen a háborús mese. Alföldi úgy mond el egy teherautón állva üres, de nemzetre hivatkozó, patetikus szavakat, melyekkel rendteremtést ígér szebb jövőre áhítozó, ezért akár hazugságra is éhes tömegeknek, hogy megáll a levegő.
Amúgy pedig jól működik minden, szól a Silló István által vezetett zenekar, villódznak a fények, siker is van, de érezhető, hogy Béres ennél sokkal többet akart. Szinte állandóan ezt érzem az ő esetében. Bár a Lili bárónő előadása a Budapesti Operettszínházban közel úgy sikerülhetett, ahogyan elképzelte. Nyilvánvalóvá válik az operett „monumentális idiotizmusa”, ami frenetikus abszurd játékba fordul. A tragédia és a burleszk komédia mezsgyéjén lavíroz a műsorról levehetetlen produkció. Amikor azonban igen komolyat akart, az Ibusárt zenés változatban, az nem jött össze. Remek volt viszont a Liliom Pécsen, mert Molnárnak szerzőként is sajátja az a virtuozitás, az az elegáns könnyedség, amivel Béresnek zenés produkciókat kell rendeznie, de a jeles író mindig valami plusszal is szolgál, tartalommal is vegyíti tűzijátékszerű mondatait, briliáns szerkesztéstechnikáját.
Ilyen mélységek nincsenek a Vajda Katalin, Valló Péter, Fábri Péter által írt, temérdekszer hangos sikert aratott Anconai szerelmesekben, melyet Béres rendezett a kecskeméti Katona József Színházban, és most a Városmajori Szabadtéri Színpadon is láthattuk, abszolút élvezhető előadásban. Persze Béres most se fér a bőrébe, még versidézeteket is beleapplikál a szövegbe, ezzel kontrakarírozza az egyébként elhangzottakat, vagy éppen léggömböket dobáltat ki a szereplőkkel a nézők közé, amivel nemcsak a boldogság hihetetlen fokát jelzi, hanem önironikusan azt is, hogy ilyen lufi, amit bemutattak. De jó lufi, előhozza a színészek játékkedvét, Sirkó László, Trokán Nóra, Csémy Balázs, Horváth Erika, Orth Péter, Hajdú Melinda, Kiss Zoltán, Csomor Teréz, Jablonkay Mária alig férnek a bőrükbe, olyan lendülettel hancúroznak a deszkákon. A publikum pedig nagy elánnal ünnepli őket.
De Bérest ezúttal is valami több feszítette, beszélni akarhatott a tótágasra állt, felbolydult világ tébolyáról. Miközben tudhatta, hogy neki most inkább habkönnyűen szórakoztatnia kell, amit meg is tett. Mintha nem lenne a helyén, mintha sikerei közben másra vágyna. A Valahol Európában és az Anconai szerelmesek előadása önkéntelenül erről is regél.
hogy musicalprodukcióban is képes mélyre ásni, ami igazán keveseknek a sajátja. Tudta éreztetni a háború iszonyatát, helyenként lúdbőröztető volt az előadás, látszott benne a zömében fiatalokból álló színészcsapat világjobbító hevülete, egységbe összeálló tehetsége, elsöprő lendülete. Dés László zenéi olykor már-már mint szabadsághimnusz szólaltak meg.
Túl nagy teher ez a Szegedi Szabadtéri Játékokon Béres által újra megrendezett darabhoz, aminek előadása szinte törvényszerűen nem lett olyan hőfokú, mint az egri produkció. Nehéz eljutni a sok meglehetősen messze lévő nézőhöz fajsúlyos mondandóval. Persze az is kérdés, mit bír el a musical. Nem fából vaskarika-e, hogy agyonéhezett gyerkőcök energikusan ugrabugrálnak, hogy a két kis főszereplő kölyök, Kuksi és Pötyi, hosszú vándorlás után úgy néznek ki, mintha skatulyából húzták volna ki őket, és cukorfalat csemetékként kell funkcionálniuk, hogy a közönség könnyen szívébe zárja őket. Óhatatlanul fölerősödik a látvány, az ügyes csoportmozgások, a ritmusosan fürge táncok erőteljesebben hatnak, mint a színészi játék. Kivéve két alakítást. Mácsai Pálét, aki tényleg képes a fából vaskarika működtetésére, bemutat egy nagy művészt, akinek elege van az egész világból és saját magából, begubózik a világégés közepette, de a földönfutó kölykök előcsalják belőle a humanistát, így teszi, amit tehet, és ez őt is visszatéríti az élethez. Alföldi Róbert pedig az ellenpólust, az ősgonosz nyilast játssza, persze kell lennie jó és rossz párharcának, hogy egyszerűen befogadható legyen a háborús mese. Alföldi úgy mond el egy teherautón állva üres, de nemzetre hivatkozó, patetikus szavakat, melyekkel rendteremtést ígér szebb jövőre áhítozó, ezért akár hazugságra is éhes tömegeknek, hogy megáll a levegő.
Amúgy pedig jól működik minden, szól a Silló István által vezetett zenekar, villódznak a fények, siker is van, de érezhető, hogy Béres ennél sokkal többet akart. Szinte állandóan ezt érzem az ő esetében. Bár a Lili bárónő előadása a Budapesti Operettszínházban közel úgy sikerülhetett, ahogyan elképzelte. Nyilvánvalóvá válik az operett „monumentális idiotizmusa”, ami frenetikus abszurd játékba fordul. A tragédia és a burleszk komédia mezsgyéjén lavíroz a műsorról levehetetlen produkció. Amikor azonban igen komolyat akart, az Ibusárt zenés változatban, az nem jött össze. Remek volt viszont a Liliom Pécsen, mert Molnárnak szerzőként is sajátja az a virtuozitás, az az elegáns könnyedség, amivel Béresnek zenés produkciókat kell rendeznie, de a jeles író mindig valami plusszal is szolgál, tartalommal is vegyíti tűzijátékszerű mondatait, briliáns szerkesztéstechnikáját.
Ilyen mélységek nincsenek a Vajda Katalin, Valló Péter, Fábri Péter által írt, temérdekszer hangos sikert aratott Anconai szerelmesekben, melyet Béres rendezett a kecskeméti Katona József Színházban, és most a Városmajori Szabadtéri Színpadon is láthattuk, abszolút élvezhető előadásban. Persze Béres most se fér a bőrébe, még versidézeteket is beleapplikál a szövegbe, ezzel kontrakarírozza az egyébként elhangzottakat, vagy éppen léggömböket dobáltat ki a szereplőkkel a nézők közé, amivel nemcsak a boldogság hihetetlen fokát jelzi, hanem önironikusan azt is, hogy ilyen lufi, amit bemutattak. De jó lufi, előhozza a színészek játékkedvét, Sirkó László, Trokán Nóra, Csémy Balázs, Horváth Erika, Orth Péter, Hajdú Melinda, Kiss Zoltán, Csomor Teréz, Jablonkay Mária alig férnek a bőrükbe, olyan lendülettel hancúroznak a deszkákon. A publikum pedig nagy elánnal ünnepli őket.
De Bérest ezúttal is valami több feszítette, beszélni akarhatott a tótágasra állt, felbolydult világ tébolyáról. Miközben tudhatta, hogy neki most inkább habkönnyűen szórakoztatnia kell, amit meg is tett. Mintha nem lenne a helyén, mintha sikerei közben másra vágyna. A Valahol Európában és az Anconai szerelmesek előadása önkéntelenül erről is regél.