2011. szeptember 28. / Szepesi Krisztina
Makranczi Zalán amellett, hogy a Nemzeti Színház új évadában lesz hősszerelmes és gyilkos, tovább játssza a Spirit Színház A fiú a tükörből című előadását a Thália Színház Új Stúdiójában, egyik kedvenc regényéből színpadi adaptációt készít, a zombifilmek társadalomkritikai fontosságát sem felejti el hangsúlyozni.
Korábban mondtad, kinőttél a hősszerelmes szerepekből. Ehhez képest az új évadban A fösvényben Cléante-ot, a hősszerelmest játszod.
M. Z.: Ha visszagondolok az elmúlt pár évre, azért már nem csak a hosszú szempillájú, kék köpenyes királyfi jutott eszükbe a rendezőknek rólam, ráadásul A fösvényt Rába Roland rendezi, ami azt jelenti, hogy abból még bármi lehet.
Ez mit jelent?
M. Z.: Eddig négy rendezése volt, és ebből háromban – a Pánik felolvasószínházi változatában, a Mein Kampfban és a Jó estét nyár, jó estét szerelemben – dolgoztam vele. Az utolsó alkalommal már úgy kezdtünk bele, hogy közölte, ne próbáljam ezt a Feketeruhás férfit, mert nem akar csuklóztatni. Bejártam a próbákra, figyeltem, aztán a főpróbahéten odaálltam, hogy akkor én erre gondoltam. Megnézte, aztán azt mondta, ő is erre gondolt. Roli egyébként mindig úgy kezdi a próbafolyamatot, mintha fogalma se lenne az egészről, mert kíváncsi, hogy a darab mit mozgat meg bennünk. Aztán a felénél bekeményít, és onnantól kezdve az van, amit ő mond. Ahogy mondani szoktam: Rolandnál a változtatás jogát mindig fenntartjuk. Ha például előadáson jön egy ötlet, mindig mondja, hogy csináljuk meg, a többiek pedig reagáljanak rá.
Claudius szerepe is elég nagy falat.
M. Z.: Nagyon várom, mert amikor végignéztem a szereposztást, nagyjából kialakult bennem egy kép, hogy mit akarhat Alföldi a Hamletből kihozni. Nagyon izgalmas felállásnak tűnik, hogy Hamlet és Claudius ilyen közel áll egymáshoz korban is, amitől végre érthetővé válik számomra Hamlet gyűlölete. Mert az nem elég hozzá, hogy megjelenik az apja szelleme, az pedig az 1200-as években teljesen bevett szokás volt uralkodói családokban, hogy ha meghalt a király, az özvegyhez korban legközelebb eső férfi vette el a családból. Vagyis Hamlet viselkedése azt feltételezi, hogy ő már azelőtt se szerette. Az pedig okot adhat a gyűlöletre, hogy egy vele egykorú férfi egyszer csak azt mondja neki, hogy „fiacskám”.
Te mindig már a próbafolyamat előtt jóval elkezdesz agyalni a szerepeden.
M. Z.: És ezzel általában idegbajba kergetem Alföldit. Mindig mondja, hogy „ne hozz ötleteket, majd én gondolkodom”. De mivel évek óta dolgozunk együtt, mostanában sokszor ad úgy instrukciót, hogy két-három dolog közül választhatok.
A Spirit Színházzal tovább játsszátok a Paulinyi Tamás életét feldolgozó A fiú a tükörből című előadást a Tháliában.
M. Z.: Mielőtt belevágtunk Perjés Janival, akivel játsszuk, és aki színpadra alkalmazta a regényt, beszélgettünk arról, miért akarja megcsinálni, s mikor elolvastam, találtam benne olyan mondanivalót, amivel tudok azonosulni. De akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, miért csinálom. Ha Jani ülne itt, azt mondaná: „mert szembejött”.
Te nem vagy fatalista?
M. Z.: Valahol én is hiszek abban, hogy ha valami szembejön és tetszik, ne ugorj el előle. Amikor elkezdtük próbálni, kiderült, hogy ez a családon belüli erőszak különféle formáiról, a drogokról és az alkoholizmusról is szól, és mindenkinek a családjában vagy az ismeretségi körében előfordul ezek közül valamelyik valamilyen szinten. Emiatt pedig igenis van létjogosultsága.
Nagy igény van benned a népnevelésre.
M. Z.: Abszolút. Már Kecskeméten is foglalkoztam gyerekekkel és Móron, a gyerektáborban is. Talán ezért van az, hogy ha elkészül egy előadás, nem is az érdekel elsősorban, hogy milyen a visszhangja, mert a közönség összetételét abban a pillanatban meg lehet érezni, amint belépünk a színpadra, inkább az fontos, hogy úgy formáljam a mondanivalót, hogy az aznapi közönséghez eljusson.
Komoly dolgokról beszélünk, miközben majd’ két éve terjed, hogy Mátyássy Bencével nagy űrt szeretnétek betölteni a magyar zombifilm-kultúrában.
M. Z.: Mi pedig viccben nem ismerünk tréfát. Azon kívül sok zombifilmet már nem kell hozzánéznünk, mert elég, ha kimegyek az utcára, ott is zombifilmeket látok szembejönni. Erről a műfajról egyébként nagyon komoly elemzések vannak. A zombifilmek akkor kerülnek elő, amikor egy komplett társadalom van veszélyben.
Arra gondolsz, amikor a tömegek egy irányba mennek ész nélkül?
M. Z.: Így is lehet fogalmazni. De persze egyik híres rendező munkáját nézve se gondolkodunk el a társadalom helyzetéről, ám ha kicsit megkapargatod a felszínt, mégiscsak arról szól az egész, hogy emberek zabálnak embereket.
S miközben ezen agyalsz, mit tervezel még?
M. Z.: Rendezni is fogok a Tháliában. Egy számomra nagyon kedves könyvből, a Biff evangéliumából írjuk Perczel Enikővel a színpadi változatot. Biff Jézus gyerekkori haverja, és a könyv arról a harminc évről szól, ami nincs benne a Bibliában. Amellett, hogy bődületes baromság az egész, nagyon komoly mondanivalója van, pont, mint a zombifilmeknek. Szórakozunk, nevetünk, aztán a végén már annyira nem.
Korábban mondtad, kinőttél a hősszerelmes szerepekből. Ehhez képest az új évadban A fösvényben Cléante-ot, a hősszerelmest játszod.
M. Z.: Ha visszagondolok az elmúlt pár évre, azért már nem csak a hosszú szempillájú, kék köpenyes királyfi jutott eszükbe a rendezőknek rólam, ráadásul A fösvényt Rába Roland rendezi, ami azt jelenti, hogy abból még bármi lehet.
Ez mit jelent?
M. Z.: Eddig négy rendezése volt, és ebből háromban – a Pánik felolvasószínházi változatában, a Mein Kampfban és a Jó estét nyár, jó estét szerelemben – dolgoztam vele. Az utolsó alkalommal már úgy kezdtünk bele, hogy közölte, ne próbáljam ezt a Feketeruhás férfit, mert nem akar csuklóztatni. Bejártam a próbákra, figyeltem, aztán a főpróbahéten odaálltam, hogy akkor én erre gondoltam. Megnézte, aztán azt mondta, ő is erre gondolt. Roli egyébként mindig úgy kezdi a próbafolyamatot, mintha fogalma se lenne az egészről, mert kíváncsi, hogy a darab mit mozgat meg bennünk. Aztán a felénél bekeményít, és onnantól kezdve az van, amit ő mond. Ahogy mondani szoktam: Rolandnál a változtatás jogát mindig fenntartjuk. Ha például előadáson jön egy ötlet, mindig mondja, hogy csináljuk meg, a többiek pedig reagáljanak rá.
Claudius szerepe is elég nagy falat.
M. Z.: Nagyon várom, mert amikor végignéztem a szereposztást, nagyjából kialakult bennem egy kép, hogy mit akarhat Alföldi a Hamletből kihozni. Nagyon izgalmas felállásnak tűnik, hogy Hamlet és Claudius ilyen közel áll egymáshoz korban is, amitől végre érthetővé válik számomra Hamlet gyűlölete. Mert az nem elég hozzá, hogy megjelenik az apja szelleme, az pedig az 1200-as években teljesen bevett szokás volt uralkodói családokban, hogy ha meghalt a király, az özvegyhez korban legközelebb eső férfi vette el a családból. Vagyis Hamlet viselkedése azt feltételezi, hogy ő már azelőtt se szerette. Az pedig okot adhat a gyűlöletre, hogy egy vele egykorú férfi egyszer csak azt mondja neki, hogy „fiacskám”.
Te mindig már a próbafolyamat előtt jóval elkezdesz agyalni a szerepeden.
M. Z.: És ezzel általában idegbajba kergetem Alföldit. Mindig mondja, hogy „ne hozz ötleteket, majd én gondolkodom”. De mivel évek óta dolgozunk együtt, mostanában sokszor ad úgy instrukciót, hogy két-három dolog közül választhatok.
A Spirit Színházzal tovább játsszátok a Paulinyi Tamás életét feldolgozó A fiú a tükörből című előadást a Tháliában.
M. Z.: Mielőtt belevágtunk Perjés Janival, akivel játsszuk, és aki színpadra alkalmazta a regényt, beszélgettünk arról, miért akarja megcsinálni, s mikor elolvastam, találtam benne olyan mondanivalót, amivel tudok azonosulni. De akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, miért csinálom. Ha Jani ülne itt, azt mondaná: „mert szembejött”.
Te nem vagy fatalista?
M. Z.: Valahol én is hiszek abban, hogy ha valami szembejön és tetszik, ne ugorj el előle. Amikor elkezdtük próbálni, kiderült, hogy ez a családon belüli erőszak különféle formáiról, a drogokról és az alkoholizmusról is szól, és mindenkinek a családjában vagy az ismeretségi körében előfordul ezek közül valamelyik valamilyen szinten. Emiatt pedig igenis van létjogosultsága.
Nagy igény van benned a népnevelésre.
M. Z.: Abszolút. Már Kecskeméten is foglalkoztam gyerekekkel és Móron, a gyerektáborban is. Talán ezért van az, hogy ha elkészül egy előadás, nem is az érdekel elsősorban, hogy milyen a visszhangja, mert a közönség összetételét abban a pillanatban meg lehet érezni, amint belépünk a színpadra, inkább az fontos, hogy úgy formáljam a mondanivalót, hogy az aznapi közönséghez eljusson.
Komoly dolgokról beszélünk, miközben majd’ két éve terjed, hogy Mátyássy Bencével nagy űrt szeretnétek betölteni a magyar zombifilm-kultúrában.
M. Z.: Mi pedig viccben nem ismerünk tréfát. Azon kívül sok zombifilmet már nem kell hozzánéznünk, mert elég, ha kimegyek az utcára, ott is zombifilmeket látok szembejönni. Erről a műfajról egyébként nagyon komoly elemzések vannak. A zombifilmek akkor kerülnek elő, amikor egy komplett társadalom van veszélyben.
Arra gondolsz, amikor a tömegek egy irányba mennek ész nélkül?
M. Z.: Így is lehet fogalmazni. De persze egyik híres rendező munkáját nézve se gondolkodunk el a társadalom helyzetéről, ám ha kicsit megkapargatod a felszínt, mégiscsak arról szól az egész, hogy emberek zabálnak embereket.
S miközben ezen agyalsz, mit tervezel még?
M. Z.: Rendezni is fogok a Tháliában. Egy számomra nagyon kedves könyvből, a Biff evangéliumából írjuk Perczel Enikővel a színpadi változatot. Biff Jézus gyerekkori haverja, és a könyv arról a harminc évről szól, ami nincs benne a Bibliában. Amellett, hogy bődületes baromság az egész, nagyon komoly mondanivalója van, pont, mint a zombifilmeknek. Szórakozunk, nevetünk, aztán a végén már annyira nem.