2011. szeptember 28. / Bóta Gábor
Ebben az évadban harmincéves a Karinthy Színház. Hosszú évtizedek kihagyása után Karinthy Márton első fecskeként alapított magánteátrumot. Azt mondja, harminc évvel ezelőtt elkezdődött, ami most katasztrófaként rázúdul az egész színházi világra, kikerül a piacra.
Hogyan támadt az az ötleted, hogy 1982-ben csinálsz egy magánszínházat? Tervezgetted, vagy egyszerre csak hirtelen határoztad el?
K. M.: Ezt a döntésemet a pánik szülte, mert gyakorlatilag nem volt más utam. A hivatalos színházi életben nem találtam a helyemet, ehhez nem is segítettek hozzá, másrészt én magam sem voltam igazán sikeres. És ha az ember nem elég sikeres, akkor keres magának egy helyet, ahol az lehet. Megcsinálja a maga kis álmát. 1982-ben éppen volt egy pillanatnyi őrület, amikor Aczél Györgyék azt mondták, hogy a kultúrában is nyitnak a piacgazdaság felé.
Ez az az időszak, amikor nagy vita volt arról, hogy áru-e kultúra?
K. M.: Pontosan. És kiderült, hogy áru a kultúra, ami nem szégyen. El kell adni a színházjegyet, be kell jönnie a nézőnek.
Konkrétan mit csináltál?
K. M.: Volt egy rendelet, hogy az ipari kisszövetkezetek mintájára lehet kulturális szövetkezetet alapítani.
Elmentél egy jogászhoz?
K. M.: Igen. És a XI. kerületi tanács is sokat segített. Leültünk a tanácselnökkel, a kulturális osztály vezetőjével, pontról pontra kitaláltuk, hogyan kell céget alapítani.
Magától értetődő volt, hogy a XI. kerületben, a Karinthyk fő lakhelyén akarsz színházat?
K. M.: Ez abszolút tuti volt. Nem akartam átjönni Pestre. Nem szeretek Lágymányosról kimozdulni. Ez családi vonás. Egyszer mozdultam ki, a feleségemmel három évre elköltöztünk a Nagybányai útra, de amikor elváltam, menekültem is vissza.
Előnyt is jelenthetett, hogy Budán nem volt színház, de ez jócskán lehetett hátrány is.
K. M.: Vállaltam a veszélyt, hogy ott esetleg megbukunk. Ennek igen nagy esélye is volt. Helyet kellett keresni. Volt egy lehetőség, hogy a Bocskai úti általános iskola tornatermét átalakítják színházzá. De aztán ez a lehetőség elúszott, és helyette jött a vándorlások kora. Ekkor még csak Hököm Színpadnak neveztük a színházat, mert egyelőre nem akartam kiírni a patinás Karinthy nevet. Nem tudtuk, mi lesz ebből az egészből, hiszen többször meg is buktunk. Egyszer Demján Sándorral majdnem csináltunk egy színházat ott, ahol most a Zöld Pardon van. Finta József el is készítette a terveket.
A szakma jó szívvel nézte a törekvéseidet, vagy perifériának tartotta, amit csinálsz?
K. M.: Szerintem olyan nincs, hogy „szakma”. Vannak meghatározó hangok, kijelölt utak. Aki nem játszott a Karinthy Színházban, nem járt oda, kicsit ferde szemmel nézte. Aki meg ott volt, az jól érezte magát.
Hogy fizettél?
K. M.: Majdnem teljesen a bevételből. A Karinthy Színházzal már harminc évvel ezelőtt elkezdődött, ami most katasztrófaként rázúdul az egész színházi világra, kikerül a piacra. Most éppen annak a folyamatnak vagyunk a részesei, hogy fokozatosan csökken az állami támogatás. Szerintem teljesen meg fog szűnni, és visszajön a háború előtti rendszer, amikor minden színház, a Nemzetin és az Operán kívül, magánszínház volt. Lehet, hogy ez ötéves, lehet, hogy húszéves folyamat lesz. De piciben mi ezt már végigéltük. Ezért vagyok én ilyen ütésálló meg szívós.
Milyen ütések értek?
K. M.: Hogy folyton a megszűnés határán voltunk. Nem volt, aki segítsen. Én nem telefonálhattam föl a tanácsnak, hogy „jaj, elcsúsztam a díszlettel, tessék tízmillióval kisegíteni”. Mert tegnapig ez ment. A József Attila Színház csődje erről szól. Megszokták, hogy azért valami mindig történik, segítenek, adnak, kisegítik az embert, mert hogy veszi az ki magát, ha egy társulat felbomlik. Most sajnos eljutottunk oda, hogy ez már senkit nem érdekel. Az állami fennhatóság a kultúra területéről teljesen kivonul, ennek éljük a napjait.
Akkor azt lehet mondani, hogy te voltál ennek a szálláscsinálója?
K. M.: Hát gyakorlatilag igen. Az a lényeg, hogy magunknak kellett kigazdálkodnunk mindent.
Arra nyilván rá kellett jönnöd, hogy például nagy létszámú Shakespeare-darabot nem mutathatsz be.
K. M.: Nagy létszámú Shakespeare-t nem, de kis létszámút bemutattunk. A III. Richárdot bemutattuk tizenkét szereplővel, úgy, ahogy a Globe Színházban játszották. Ráadásul mi csak férfiakkal adtuk. Shakespeare is tudta, hogy tizenkét szereplőnél többet nem képes eltartani a színháza, úgy is vannak összevonva a szereplők. Spiró Györgynek van egy remek könyve Shakespeare szerepösszevonásairól. Annak a mintájára tizenkét színészre lebontottuk a darabot. Ilyesmiket lehetett csinálni egyszer-egyszer, de a Karinthy alapvetően szórakoztató színház, ahová a közönség megveszi a jegyét, nincs mese. Hogy aztán közben többletet is kap, vagy csak szórakozik, az már az én ízlésemtől, lehetőségeimtől is függ.
Nyilván számolgatnod kellett, hogy hány szereplős a darab.
K. M.: Ezt harminc éve számolgatom. Azt is, hogy hány szereplős, azt is, hogy mennyiből tudom kihozni az előadást. Ilyen értelemben skizofrén állapotban vagyok, mert önmagammal kell állandóan harcolnom. Én vagyok a rendező és az igazgató. Felrohanok magamhoz, és azt mondom, hogy „a franc vigye el, ide kéne még legalább egy négytagú kórus, vagy valaki, aki behozza ezt a fát”. És erre azt válaszolom, hogy „nincs, kérem, nincs, tessék megoldani máshogy”! Mert különben nekem kell a zsebembe nyúlni. És ez így megy harminc éve. Ahhoz nem értenek az állami színházigazgatók, hogy saját zsebből meg kell fizetni, ha akarom, hogy valami működjön. Különben lehúzhatom a rolót.
Ez nyilván egy rakat kompromisszummal jár. A Büszkeség és balítéletben például ki kellett volna állítani egy nagy báli jelenetet…
K. M.: Akkor a nagy báljelenetet úgy kell megoldani, hogy abban mindössze három pár táncoljon, de mégis úgy tűnjön, hogy igazi bál van.
A díszlet is jelzett, nem tudsz felépíteni egy elegáns szalont.
K. M.: Nem is akarok. Azt csinálja meg a Madách Színház, és táncoljon ott száz pár. Én inkább a regény hangulatát, játékos voltát akartam visszaadni. Legyenek olyan színházak, ahol díszes a kiállítás, ahhoz viszont sok állami támogatás kell. Én azonban nem mondok le arról, hogy mi is bemutassuk a Büszkeség és balítéletet a saját verziónk szerint. Most például a Szent Péter esernyőjén dolgozunk. Ahhoz is elég nagy kiállítás kell, és mégis azt gondolom, hogy meg lehet úgy csinálni, hogy megszólaljon a mikszáthi világ.
De nyilván lesz, aki azt mondja, hogy ez szegényes.
K. M.: Remélem, őt is sikerül meggyőzni, hogy azért ez színház, élvezhető így is. Miközben, persze, szegényes.
A színpadtechnikád is szegényes.
K. M.: Azért van nálam forgószínpad, pici zsinórpadlás, rendes világítás és hangtechnika. A színpadtechnika már meg van rendesen csinálva, miközben mindig ki kell találni a semmiből valamit, és ez engem inspirál. Előfordult már, hogy nagy polgári házat építettünk fel a színpadon, és mutatós volt. Mindig át kell verni a nagyérdeműt, úgy kell csinálni, mintha… És ezt elfogadják. Az utóbbi pár évben volt már néhány egészen mutatós díszletünk, a többi az jelzett.
Arra is figyelned kell, hogy minden produkcióban legyen egy-két húzónév…
K. M.: …Akikre bejönnek. Ez nagyon fontos. Körülöttük pedig jó „középszínészek” játszanak, mindent meg tudnak csinálni, de nem annyira ismert nevek.
Köztük sok olyan színész van, akik már kissé kihullottak a szakmából.
K. M.: Igen, őket visszaemelem. Ne legyenek pályaelhagyók.
Azért is foglalkoztatod őket, mert olcsók?
K. M.: Ezért is. Nyilván olcsóbbak, könnyebben meg tudok velük állapodni. De nekem a sztárokkal is mindig meg kell állapodnom. Ők sem kapnak annyit, mintha egy nagyszínházban játszanának, vagy akár vidékre mennének. Ennek ellenére sokan dolgoznak nálam olyanok, akik máshol is felléphetnének. Ők valószínűleg nem a pénzért jönnek, hanem azzal áltatom magam, hogy miattam, a szerepért, meg azért, hogy kicsit kimozduljanak, másokkal találkozzanak. És a közönség szeretetéért.
Állítólag meglehetősen keveset fizetsz, de azt megbízhatóan.
K. M.: Nem fizetek sokat, tisztességesen fizetek a mai lehetőségekhez képest, és pontosan. Ha lement egy előadás, nem mondom azt, hogy két-három hónap múlva, vagy félév múlva fizetek, ami teljesen gyakori állami színházaknál. Kifizetem azt, aki elvégezte a dolgát. És ezt nagyon fontosnak tartom, mert így lehet az embereket azzal a kevéssel is inspirálni.
Soha nem fordult elő, hogy megcsúsztál?
K. M.: De igen. Akkor betettem a saját zsebemből a szükséges összeget. Ez többször is előfordult. És ebben sokat segített az írói munkásságom, mert az szépen hozott a konyhára.
Hogyan áll össze a műsorterv? A bemutatók többségének szórakoztatónak kell lennie, és lehet egy-két valamelyest kísérleti produkció?
K. M.: Így áll össze a műsorterv, és még a szórakoztató produkciók esetében is vigyázunk, hogy azért az legalább jól megcsinált darab, valamennyire irodalom legyen. Most például Fodor Lászlót mutatunk be, aki nem Molnár Ferenc, de majdnem. Régen a Vígszínház házi szerzője volt. Egyébként az elmúlt időszakban volt Moliére-, Shaw-, Austin-, Moldova-, Márai-, Kosztolányi-bemutatónk. És tény, hogy bemutattuk például A Bermuda háromszög botrányt, ami elfogadható. Lábon elkelnek rá a jegyek, és ki tudom belőle hozni az Árvácskát vagy az Aranysárkányt. Így az ember azért tud billegni, lavírozni a művészet és a népszórakoztatás határmezsgyéjén.
Hogyan támadt az az ötleted, hogy 1982-ben csinálsz egy magánszínházat? Tervezgetted, vagy egyszerre csak hirtelen határoztad el?
K. M.: Ezt a döntésemet a pánik szülte, mert gyakorlatilag nem volt más utam. A hivatalos színházi életben nem találtam a helyemet, ehhez nem is segítettek hozzá, másrészt én magam sem voltam igazán sikeres. És ha az ember nem elég sikeres, akkor keres magának egy helyet, ahol az lehet. Megcsinálja a maga kis álmát. 1982-ben éppen volt egy pillanatnyi őrület, amikor Aczél Györgyék azt mondták, hogy a kultúrában is nyitnak a piacgazdaság felé.
Ez az az időszak, amikor nagy vita volt arról, hogy áru-e kultúra?
K. M.: Pontosan. És kiderült, hogy áru a kultúra, ami nem szégyen. El kell adni a színházjegyet, be kell jönnie a nézőnek.
Konkrétan mit csináltál?
K. M.: Volt egy rendelet, hogy az ipari kisszövetkezetek mintájára lehet kulturális szövetkezetet alapítani.
Elmentél egy jogászhoz?
K. M.: Igen. És a XI. kerületi tanács is sokat segített. Leültünk a tanácselnökkel, a kulturális osztály vezetőjével, pontról pontra kitaláltuk, hogyan kell céget alapítani.
Magától értetődő volt, hogy a XI. kerületben, a Karinthyk fő lakhelyén akarsz színházat?
K. M.: Ez abszolút tuti volt. Nem akartam átjönni Pestre. Nem szeretek Lágymányosról kimozdulni. Ez családi vonás. Egyszer mozdultam ki, a feleségemmel három évre elköltöztünk a Nagybányai útra, de amikor elváltam, menekültem is vissza.
Előnyt is jelenthetett, hogy Budán nem volt színház, de ez jócskán lehetett hátrány is.
K. M.: Vállaltam a veszélyt, hogy ott esetleg megbukunk. Ennek igen nagy esélye is volt. Helyet kellett keresni. Volt egy lehetőség, hogy a Bocskai úti általános iskola tornatermét átalakítják színházzá. De aztán ez a lehetőség elúszott, és helyette jött a vándorlások kora. Ekkor még csak Hököm Színpadnak neveztük a színházat, mert egyelőre nem akartam kiírni a patinás Karinthy nevet. Nem tudtuk, mi lesz ebből az egészből, hiszen többször meg is buktunk. Egyszer Demján Sándorral majdnem csináltunk egy színházat ott, ahol most a Zöld Pardon van. Finta József el is készítette a terveket.
A szakma jó szívvel nézte a törekvéseidet, vagy perifériának tartotta, amit csinálsz?
K. M.: Szerintem olyan nincs, hogy „szakma”. Vannak meghatározó hangok, kijelölt utak. Aki nem játszott a Karinthy Színházban, nem járt oda, kicsit ferde szemmel nézte. Aki meg ott volt, az jól érezte magát.
Hogy fizettél?
K. M.: Majdnem teljesen a bevételből. A Karinthy Színházzal már harminc évvel ezelőtt elkezdődött, ami most katasztrófaként rázúdul az egész színházi világra, kikerül a piacra. Most éppen annak a folyamatnak vagyunk a részesei, hogy fokozatosan csökken az állami támogatás. Szerintem teljesen meg fog szűnni, és visszajön a háború előtti rendszer, amikor minden színház, a Nemzetin és az Operán kívül, magánszínház volt. Lehet, hogy ez ötéves, lehet, hogy húszéves folyamat lesz. De piciben mi ezt már végigéltük. Ezért vagyok én ilyen ütésálló meg szívós.
Milyen ütések értek?
K. M.: Hogy folyton a megszűnés határán voltunk. Nem volt, aki segítsen. Én nem telefonálhattam föl a tanácsnak, hogy „jaj, elcsúsztam a díszlettel, tessék tízmillióval kisegíteni”. Mert tegnapig ez ment. A József Attila Színház csődje erről szól. Megszokták, hogy azért valami mindig történik, segítenek, adnak, kisegítik az embert, mert hogy veszi az ki magát, ha egy társulat felbomlik. Most sajnos eljutottunk oda, hogy ez már senkit nem érdekel. Az állami fennhatóság a kultúra területéről teljesen kivonul, ennek éljük a napjait.
Akkor azt lehet mondani, hogy te voltál ennek a szálláscsinálója?
K. M.: Hát gyakorlatilag igen. Az a lényeg, hogy magunknak kellett kigazdálkodnunk mindent.
Arra nyilván rá kellett jönnöd, hogy például nagy létszámú Shakespeare-darabot nem mutathatsz be.
K. M.: Nagy létszámú Shakespeare-t nem, de kis létszámút bemutattunk. A III. Richárdot bemutattuk tizenkét szereplővel, úgy, ahogy a Globe Színházban játszották. Ráadásul mi csak férfiakkal adtuk. Shakespeare is tudta, hogy tizenkét szereplőnél többet nem képes eltartani a színháza, úgy is vannak összevonva a szereplők. Spiró Györgynek van egy remek könyve Shakespeare szerepösszevonásairól. Annak a mintájára tizenkét színészre lebontottuk a darabot. Ilyesmiket lehetett csinálni egyszer-egyszer, de a Karinthy alapvetően szórakoztató színház, ahová a közönség megveszi a jegyét, nincs mese. Hogy aztán közben többletet is kap, vagy csak szórakozik, az már az én ízlésemtől, lehetőségeimtől is függ.
Nyilván számolgatnod kellett, hogy hány szereplős a darab.
K. M.: Ezt harminc éve számolgatom. Azt is, hogy hány szereplős, azt is, hogy mennyiből tudom kihozni az előadást. Ilyen értelemben skizofrén állapotban vagyok, mert önmagammal kell állandóan harcolnom. Én vagyok a rendező és az igazgató. Felrohanok magamhoz, és azt mondom, hogy „a franc vigye el, ide kéne még legalább egy négytagú kórus, vagy valaki, aki behozza ezt a fát”. És erre azt válaszolom, hogy „nincs, kérem, nincs, tessék megoldani máshogy”! Mert különben nekem kell a zsebembe nyúlni. És ez így megy harminc éve. Ahhoz nem értenek az állami színházigazgatók, hogy saját zsebből meg kell fizetni, ha akarom, hogy valami működjön. Különben lehúzhatom a rolót.
Ez nyilván egy rakat kompromisszummal jár. A Büszkeség és balítéletben például ki kellett volna állítani egy nagy báli jelenetet…
K. M.: Akkor a nagy báljelenetet úgy kell megoldani, hogy abban mindössze három pár táncoljon, de mégis úgy tűnjön, hogy igazi bál van.
A díszlet is jelzett, nem tudsz felépíteni egy elegáns szalont.
K. M.: Nem is akarok. Azt csinálja meg a Madách Színház, és táncoljon ott száz pár. Én inkább a regény hangulatát, játékos voltát akartam visszaadni. Legyenek olyan színházak, ahol díszes a kiállítás, ahhoz viszont sok állami támogatás kell. Én azonban nem mondok le arról, hogy mi is bemutassuk a Büszkeség és balítéletet a saját verziónk szerint. Most például a Szent Péter esernyőjén dolgozunk. Ahhoz is elég nagy kiállítás kell, és mégis azt gondolom, hogy meg lehet úgy csinálni, hogy megszólaljon a mikszáthi világ.
De nyilván lesz, aki azt mondja, hogy ez szegényes.
K. M.: Remélem, őt is sikerül meggyőzni, hogy azért ez színház, élvezhető így is. Miközben, persze, szegényes.
A színpadtechnikád is szegényes.
K. M.: Azért van nálam forgószínpad, pici zsinórpadlás, rendes világítás és hangtechnika. A színpadtechnika már meg van rendesen csinálva, miközben mindig ki kell találni a semmiből valamit, és ez engem inspirál. Előfordult már, hogy nagy polgári házat építettünk fel a színpadon, és mutatós volt. Mindig át kell verni a nagyérdeműt, úgy kell csinálni, mintha… És ezt elfogadják. Az utóbbi pár évben volt már néhány egészen mutatós díszletünk, a többi az jelzett.
Arra is figyelned kell, hogy minden produkcióban legyen egy-két húzónév…
K. M.: …Akikre bejönnek. Ez nagyon fontos. Körülöttük pedig jó „középszínészek” játszanak, mindent meg tudnak csinálni, de nem annyira ismert nevek.
Köztük sok olyan színész van, akik már kissé kihullottak a szakmából.
K. M.: Igen, őket visszaemelem. Ne legyenek pályaelhagyók.
Azért is foglalkoztatod őket, mert olcsók?
K. M.: Ezért is. Nyilván olcsóbbak, könnyebben meg tudok velük állapodni. De nekem a sztárokkal is mindig meg kell állapodnom. Ők sem kapnak annyit, mintha egy nagyszínházban játszanának, vagy akár vidékre mennének. Ennek ellenére sokan dolgoznak nálam olyanok, akik máshol is felléphetnének. Ők valószínűleg nem a pénzért jönnek, hanem azzal áltatom magam, hogy miattam, a szerepért, meg azért, hogy kicsit kimozduljanak, másokkal találkozzanak. És a közönség szeretetéért.
Állítólag meglehetősen keveset fizetsz, de azt megbízhatóan.
K. M.: Nem fizetek sokat, tisztességesen fizetek a mai lehetőségekhez képest, és pontosan. Ha lement egy előadás, nem mondom azt, hogy két-három hónap múlva, vagy félév múlva fizetek, ami teljesen gyakori állami színházaknál. Kifizetem azt, aki elvégezte a dolgát. És ezt nagyon fontosnak tartom, mert így lehet az embereket azzal a kevéssel is inspirálni.
Soha nem fordult elő, hogy megcsúsztál?
K. M.: De igen. Akkor betettem a saját zsebemből a szükséges összeget. Ez többször is előfordult. És ebben sokat segített az írói munkásságom, mert az szépen hozott a konyhára.
Hogyan áll össze a műsorterv? A bemutatók többségének szórakoztatónak kell lennie, és lehet egy-két valamelyest kísérleti produkció?
K. M.: Így áll össze a műsorterv, és még a szórakoztató produkciók esetében is vigyázunk, hogy azért az legalább jól megcsinált darab, valamennyire irodalom legyen. Most például Fodor Lászlót mutatunk be, aki nem Molnár Ferenc, de majdnem. Régen a Vígszínház házi szerzője volt. Egyébként az elmúlt időszakban volt Moliére-, Shaw-, Austin-, Moldova-, Márai-, Kosztolányi-bemutatónk. És tény, hogy bemutattuk például A Bermuda háromszög botrányt, ami elfogadható. Lábon elkelnek rá a jegyek, és ki tudom belőle hozni az Árvácskát vagy az Aranysárkányt. Így az ember azért tud billegni, lavírozni a művészet és a népszórakoztatás határmezsgyéjén.