2011. október 04. / Bóta Gábor
Lukács Sándor következő premierje a Lenni vagy nem lenni című háborús komédiában lesz, a Vígszínházban. Két fontos szerepet is játszik benne. Civilben gyakran úgy érzi, olyan brutális, sivár, ócska, léha a világ körülöttünk, hogy az ember nem tud máshová menekülni, csak befelé, magába.
A Lenni vagy nem lenni furcsa komédia. Színészek megpróbálják kicselezni benne a hitleri világot.
L. S.: Ez az alaphelyzet. Egy varsói színház társulatáról szól a darab, abban az időben játszódik, amikor Németország letámadja Lengyelországot. Ez a kis társulat összefog, és a vezető színész, a rendezővel közösen, kitalálja, hogyan használhatják ki azt a helyzetet, hogy éppen gestapós darabot próbálnak. A jelmezekkel és a díszletekkel manipulálva meg tudják menteni a barátaik életét. Ez sok humoros helyzettel, szituációval történik, de közben ott lebeg mögötte a második világháború szörnyű valósága. Akkor találjuk el jól az előadás stílusát, ha úgy tud nevetni a közönség, hogy érzi, a színészek az életükért csinálják a különböző virbliket, és ezek elsülhetnek rosszul is. De közben aranyosabbnál aranyosabb helyzetek követik egymást, van persze féltékenység is benne. Sok mindenből tevődik össze a produkció humora. Ugyanakkor érezni a háború okozta, borzalmas hűvös szeleket.
Te játszod a társulat fő színészét.
L. S.: Én vagyok az a színész, aki vállalja, hogy eljátssza a helyi Gestapo-főnököt, és egy másik szerepben pedig olyan professzort, aki Londonból átdobott, lengyel náci szimpatizáns kém. Így egyszerre két fontos szerepben is megnyilvánulok.
Bemutathatod a virtuozitásodat?
L. S.: Igen, ez színészdarab, igazi jó szerepekkel. Lengyel Menyhért írta az eredeti hollywoodi film forgatókönyvét. A színpadi változat ennek nyomán készült.
Játszottál ugyanezekről az időkről szóló, sokkal sötétebb tónusú drámában, Spiró György Elsötétítés című művében.
L. S.: Sőt, a Sütő András-féle Álomkommandó is ugyanezekről az időkről szól, amiben szintén játszottam. Abban magát Mengelét alakítottam hasonló, de nem pont ugyanazzal a névvel. Kétségtelen azonban, hogy a legmélyebben az Elsötétítés ment bele ebbe az őrületes témába.
Szóözönből áll az egész darab. Szinte csak ültetek, néha álldigáltatok benne, és úgy kellett a feszültséget megteremteni.
L. S.: A sors iróniája, hogy az Elsötétítésben is Hegyi Barbara volt a feleségem, és a Lenni vagy nem lenni-ben is. Spiró drámájában én voltam a zsidó férj, Hegyi Barbara a keresztény úriasszony. Azért váltam el tőle, hogy mentsem a feleségemet. Alapvető erkölcsi, etikai, filozófiai problémákat járt körül Spiró.
Hogyan tudtad megtanulni a tengernyi szöveget?
L. S.: Nem könnyen, hiszen ez tényleg abszolút verbalitásra épülő darab. Fegyelmezetten, pontosan kell mondani Spiró körmondatait, el kell találni a megfelelő ritmusukat, csengésüket. Különleges mű az Elsötétítés. És nem köthető szituációhoz, mozgáshoz, kellékhez a szöveg. Én szeretem, ha jóval a próbák előtt megkapom a példányt, és felkészülhetek. A magam dolgát könnyítem meg ezzel, mert így jobban figyelhetek a rendezőre, és nem arra kell koncentrálnom, mit kell mondanom, hanem arra, hogyan kell csinálnom. Szeretem szövegtudással kezdeni a próbákat.
Játszol most még egy színészt, Almádyt, a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc-vígjátékban. Ez talán a leginkább beleillik a szerepkörödbe, nőcsábító macsó.
L. S.: Azért érdekes ez, mert őt el tudtam játszani úgynevezett macsó koromban is, Szinetár Miklós rendezésében, és tizenöt évvel később, a jelenlegi koromban, Marton Lászlónál, amikor már kicsit éltesebb korban vagyok. Azt hiszem, hogy a helyzet groteszkségét, iróniáját ebben a második produkcióban tudom jobban megmutatni.
Manapság a nagy korkülönbség férfi és nő között nem annyira ritka…
L. S.: Éltesebb korú férfinál, azt hiszem, nagyobb a tét. Koránál fogva is feltételezi az ember, hogy már kevesebb lehetőség áll előtte, mint egy harminc-negyven éves úr előtt.
Vagyis jobban meg akar fogni egy fiatal nőt még akkor is, ha az már másé?
L. S.: Igen. És a nő elvesztésének tudata, a megalázottság is fokozottabb, mint egy fiatalabb férfinál, hiszen előtte még temérdek lehetőség állhat.
Zavar a korod?
L. S.: Úgy érzem, hogy harmóniában vagyok a korommal. Lehet, hogy kiöregedtem sok mindenből, de beleöregedtem sok mindenbe. Bizonyos dolgokat jóval bölcsebben, tapasztaltabban látok, például akár a nő-férfi viszony terén. Az energiáknak, az érzelmeknek, az indulatoknak a felhasználása, visszafogása szempont. Az ember éltesebb korában már praktikusabban gondolkodik. Az érzelmei, indulatai ugyanúgy működnek – pláne egy színésznél –, de több iróniával, öniróniával nézi a világot, és talán nem fut bele olyan dolgokba, amelyekbe fiatalabb korban belefutott.
Egészséges életmódot folytatsz?
L. S.: Aminek legjobban örülök, hogy már hatodik éve leraktam a cigarettát.
Ez bölcs belátás volt, vagy megijedtél valamitől?
L. S.: Együtt a kettő. Hörghurutot kaptam, légcsőgyulladást, és akkor nem esett jól, nem is kívántam a cigarettát. Nem gyújtottam rá egy hétig, két hétig, egy hónapig. És másfél hónap után azt mondtam, hogy „na, ha idáig tartott, akkor most már próbáld fokozni ezt!” És máig nem gyújtottam rá. Jobban érzem magam.
Hogy a Vígszínházban töltötted az egész pályádat, az is hozzájárul az egészséges életmódhoz? Ez jár egyfajta nyugodtsággal?
L. S.: Nézd, már Várkonyi Zoltán igazgatása vége felé kezdte bevezetni azt, hogy meghív rendezőket, például ő hívta meg Jurij Ljubimovot. És aztán a Vígszínház további igazgatói átvették ezt tőle, az ország legprogresszívabb rendezőit kérték fel, hogy dolgozzanak nálunk.
De sokan megbuktak közülük a Vígben.
L. S.: Igen. Ez egy más kérdés, de én anélkül, hogy kitettem volna a lábamat az anyaszínházamból, Ljubimovtól kezdve Harag Györgyön át, Ruszt Józsefen keresztül Szinetár Miklósig, Babarczy Lászlóig és Zsótér Sándorig sokféle rendezővel dolgozhattam.
Alapvetően nyugodt alkat vagy?
L. S.: Egyáltalán nem vagyok nyugodt alkat. Impulzív alkatnak tudom magam. Erről a feleségemet kellene megkérdezni.
Mitől megy föl benned a pumpa?
L. S.: A legapróbb dolgoktól is fölmehet. Ez vérmérséklet kérdése. Más kérdés, hogy az embernek van önuralma ahhoz, hogy ezeket az indulatait, őrületeit kordában tartsa. Én a hétköznapi életben igyekszem ezeket kordában tartani.
Előfordul, hogy üvöltesz a próbán?
L. S.: Előfordul. De nem az első alkalommal. Van aki, még el sem kezdődött a próba, már üvölt. Szeretek békében dolgozni, az energiáimat a szerepeimbe tölteni. Nem akarom elpuskázni a civil életben az erőmet, tartalékolom a feladataimra. De természetes, hogy vannak olyan helyzetek, amikor felkap az ember egy széket, vagy kiabál. Ez vele jár, ez ilyen pálya.
Mennyire zavar, hogy nem nagyon van már film és tévéjáték?
L. S.: Ez elszomorít. Elsősorban a fiatal kollégákat sajnálom. Mert közülünk a tehetségesebbje, szerencsésebbje a színészetén, szakmáján keresztül érhetett el országos népszerűséget. Nem kellett mindenféle ótvar show-kban bohóckodnunk, nem kellett műsort vezetnünk, gagyi tévékben szerepelnünk ahhoz, hogy megismerjenek akár Karakószörcsögön is.
Próbáltak ilyen műsorokba hívni?
L. S.: Szerencsére nem. Egyszer hívtak főzős műsorba, de nem mentem el. A Jóban Rosszban sorozatban szigorúan három hónapra vállaltam egy karaktert. Szimpatikus szerep volt, korombeli restaurátor. Tordai Teri volt a partnerem.
A Kisváros című sorozatban több évig játszottál.
L. S.: De az nem szappanopera, inkább filmsorozat volt. Filmes eszközökkel készítették.
Mennyire tartod magad költőnek?
L. S:. Hát nem tudom. Én olyan embernek tartom magam, aki néha késztetést érez arra, hogy versben kifejezze magát. És ez öt köteten keresztül többé-kevésbé sikerült is. Nagyon remélem, hogy még a hatodik kötet is összeáll majd. Kilencéves koromban írtam először verset. A színészet rengeteg inspirációt, tapasztalatot hoz az íráshoz. A legkülönbözőbb szituációkba keveredek bele. Amikor még forgattunk, a legkülönfélébb egzisztenciájú, szokású emberekkel találkoztam. Annyi tapasztalatot, élményt adott, és remélem, még ad is, ez a pálya, amit az írásban nagyon jól tudok hasznosítani.
Van egy Lassan elfogy című rövid versed. „Lassan elfogy körötted minden, / kitapintható lesz a csend, / s meggyőződsz róla mozdulatlan, / nincs már élet, csak idebent.” Valami hasonlót érzel?
L. S.: Sokszor érzem ezt. Gyakran érzem, hogy olyan brutális, sivár, ócska, léha a világ körülöttünk, hogy az ember nem tud máshová menekülni, csak befelé, magába. Az nem árt, ha nemcsak a kapcsolatainknak, hanem önmagunknak, saját lelkünknek is van olyan hátországa, ahová vissza tudunk menni, és így egy kicsit magunkba is tudunk menekülni.
A Lenni vagy nem lenni furcsa komédia. Színészek megpróbálják kicselezni benne a hitleri világot.
L. S.: Ez az alaphelyzet. Egy varsói színház társulatáról szól a darab, abban az időben játszódik, amikor Németország letámadja Lengyelországot. Ez a kis társulat összefog, és a vezető színész, a rendezővel közösen, kitalálja, hogyan használhatják ki azt a helyzetet, hogy éppen gestapós darabot próbálnak. A jelmezekkel és a díszletekkel manipulálva meg tudják menteni a barátaik életét. Ez sok humoros helyzettel, szituációval történik, de közben ott lebeg mögötte a második világháború szörnyű valósága. Akkor találjuk el jól az előadás stílusát, ha úgy tud nevetni a közönség, hogy érzi, a színészek az életükért csinálják a különböző virbliket, és ezek elsülhetnek rosszul is. De közben aranyosabbnál aranyosabb helyzetek követik egymást, van persze féltékenység is benne. Sok mindenből tevődik össze a produkció humora. Ugyanakkor érezni a háború okozta, borzalmas hűvös szeleket.
Te játszod a társulat fő színészét.
L. S.: Én vagyok az a színész, aki vállalja, hogy eljátssza a helyi Gestapo-főnököt, és egy másik szerepben pedig olyan professzort, aki Londonból átdobott, lengyel náci szimpatizáns kém. Így egyszerre két fontos szerepben is megnyilvánulok.
Bemutathatod a virtuozitásodat?
L. S.: Igen, ez színészdarab, igazi jó szerepekkel. Lengyel Menyhért írta az eredeti hollywoodi film forgatókönyvét. A színpadi változat ennek nyomán készült.
Játszottál ugyanezekről az időkről szóló, sokkal sötétebb tónusú drámában, Spiró György Elsötétítés című művében.
L. S.: Sőt, a Sütő András-féle Álomkommandó is ugyanezekről az időkről szól, amiben szintén játszottam. Abban magát Mengelét alakítottam hasonló, de nem pont ugyanazzal a névvel. Kétségtelen azonban, hogy a legmélyebben az Elsötétítés ment bele ebbe az őrületes témába.
Szóözönből áll az egész darab. Szinte csak ültetek, néha álldigáltatok benne, és úgy kellett a feszültséget megteremteni.
L. S.: A sors iróniája, hogy az Elsötétítésben is Hegyi Barbara volt a feleségem, és a Lenni vagy nem lenni-ben is. Spiró drámájában én voltam a zsidó férj, Hegyi Barbara a keresztény úriasszony. Azért váltam el tőle, hogy mentsem a feleségemet. Alapvető erkölcsi, etikai, filozófiai problémákat járt körül Spiró.
Hogyan tudtad megtanulni a tengernyi szöveget?
L. S.: Nem könnyen, hiszen ez tényleg abszolút verbalitásra épülő darab. Fegyelmezetten, pontosan kell mondani Spiró körmondatait, el kell találni a megfelelő ritmusukat, csengésüket. Különleges mű az Elsötétítés. És nem köthető szituációhoz, mozgáshoz, kellékhez a szöveg. Én szeretem, ha jóval a próbák előtt megkapom a példányt, és felkészülhetek. A magam dolgát könnyítem meg ezzel, mert így jobban figyelhetek a rendezőre, és nem arra kell koncentrálnom, mit kell mondanom, hanem arra, hogyan kell csinálnom. Szeretem szövegtudással kezdeni a próbákat.
Játszol most még egy színészt, Almádyt, a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc-vígjátékban. Ez talán a leginkább beleillik a szerepkörödbe, nőcsábító macsó.
L. S.: Azért érdekes ez, mert őt el tudtam játszani úgynevezett macsó koromban is, Szinetár Miklós rendezésében, és tizenöt évvel később, a jelenlegi koromban, Marton Lászlónál, amikor már kicsit éltesebb korban vagyok. Azt hiszem, hogy a helyzet groteszkségét, iróniáját ebben a második produkcióban tudom jobban megmutatni.
Manapság a nagy korkülönbség férfi és nő között nem annyira ritka…
L. S.: Éltesebb korú férfinál, azt hiszem, nagyobb a tét. Koránál fogva is feltételezi az ember, hogy már kevesebb lehetőség áll előtte, mint egy harminc-negyven éves úr előtt.
Vagyis jobban meg akar fogni egy fiatal nőt még akkor is, ha az már másé?
L. S.: Igen. És a nő elvesztésének tudata, a megalázottság is fokozottabb, mint egy fiatalabb férfinál, hiszen előtte még temérdek lehetőség állhat.
Zavar a korod?
L. S.: Úgy érzem, hogy harmóniában vagyok a korommal. Lehet, hogy kiöregedtem sok mindenből, de beleöregedtem sok mindenbe. Bizonyos dolgokat jóval bölcsebben, tapasztaltabban látok, például akár a nő-férfi viszony terén. Az energiáknak, az érzelmeknek, az indulatoknak a felhasználása, visszafogása szempont. Az ember éltesebb korában már praktikusabban gondolkodik. Az érzelmei, indulatai ugyanúgy működnek – pláne egy színésznél –, de több iróniával, öniróniával nézi a világot, és talán nem fut bele olyan dolgokba, amelyekbe fiatalabb korban belefutott.
Egészséges életmódot folytatsz?
L. S.: Aminek legjobban örülök, hogy már hatodik éve leraktam a cigarettát.
Ez bölcs belátás volt, vagy megijedtél valamitől?
L. S.: Együtt a kettő. Hörghurutot kaptam, légcsőgyulladást, és akkor nem esett jól, nem is kívántam a cigarettát. Nem gyújtottam rá egy hétig, két hétig, egy hónapig. És másfél hónap után azt mondtam, hogy „na, ha idáig tartott, akkor most már próbáld fokozni ezt!” És máig nem gyújtottam rá. Jobban érzem magam.
Hogy a Vígszínházban töltötted az egész pályádat, az is hozzájárul az egészséges életmódhoz? Ez jár egyfajta nyugodtsággal?
L. S.: Nézd, már Várkonyi Zoltán igazgatása vége felé kezdte bevezetni azt, hogy meghív rendezőket, például ő hívta meg Jurij Ljubimovot. És aztán a Vígszínház további igazgatói átvették ezt tőle, az ország legprogresszívabb rendezőit kérték fel, hogy dolgozzanak nálunk.
De sokan megbuktak közülük a Vígben.
L. S.: Igen. Ez egy más kérdés, de én anélkül, hogy kitettem volna a lábamat az anyaszínházamból, Ljubimovtól kezdve Harag Györgyön át, Ruszt Józsefen keresztül Szinetár Miklósig, Babarczy Lászlóig és Zsótér Sándorig sokféle rendezővel dolgozhattam.
Alapvetően nyugodt alkat vagy?
L. S.: Egyáltalán nem vagyok nyugodt alkat. Impulzív alkatnak tudom magam. Erről a feleségemet kellene megkérdezni.
Mitől megy föl benned a pumpa?
L. S.: A legapróbb dolgoktól is fölmehet. Ez vérmérséklet kérdése. Más kérdés, hogy az embernek van önuralma ahhoz, hogy ezeket az indulatait, őrületeit kordában tartsa. Én a hétköznapi életben igyekszem ezeket kordában tartani.
Előfordul, hogy üvöltesz a próbán?
L. S.: Előfordul. De nem az első alkalommal. Van aki, még el sem kezdődött a próba, már üvölt. Szeretek békében dolgozni, az energiáimat a szerepeimbe tölteni. Nem akarom elpuskázni a civil életben az erőmet, tartalékolom a feladataimra. De természetes, hogy vannak olyan helyzetek, amikor felkap az ember egy széket, vagy kiabál. Ez vele jár, ez ilyen pálya.
Mennyire zavar, hogy nem nagyon van már film és tévéjáték?
L. S.: Ez elszomorít. Elsősorban a fiatal kollégákat sajnálom. Mert közülünk a tehetségesebbje, szerencsésebbje a színészetén, szakmáján keresztül érhetett el országos népszerűséget. Nem kellett mindenféle ótvar show-kban bohóckodnunk, nem kellett műsort vezetnünk, gagyi tévékben szerepelnünk ahhoz, hogy megismerjenek akár Karakószörcsögön is.
Próbáltak ilyen műsorokba hívni?
L. S.: Szerencsére nem. Egyszer hívtak főzős műsorba, de nem mentem el. A Jóban Rosszban sorozatban szigorúan három hónapra vállaltam egy karaktert. Szimpatikus szerep volt, korombeli restaurátor. Tordai Teri volt a partnerem.
A Kisváros című sorozatban több évig játszottál.
L. S.: De az nem szappanopera, inkább filmsorozat volt. Filmes eszközökkel készítették.
Mennyire tartod magad költőnek?
L. S:. Hát nem tudom. Én olyan embernek tartom magam, aki néha késztetést érez arra, hogy versben kifejezze magát. És ez öt köteten keresztül többé-kevésbé sikerült is. Nagyon remélem, hogy még a hatodik kötet is összeáll majd. Kilencéves koromban írtam először verset. A színészet rengeteg inspirációt, tapasztalatot hoz az íráshoz. A legkülönbözőbb szituációkba keveredek bele. Amikor még forgattunk, a legkülönfélébb egzisztenciájú, szokású emberekkel találkoztam. Annyi tapasztalatot, élményt adott, és remélem, még ad is, ez a pálya, amit az írásban nagyon jól tudok hasznosítani.
Van egy Lassan elfogy című rövid versed. „Lassan elfogy körötted minden, / kitapintható lesz a csend, / s meggyőződsz róla mozdulatlan, / nincs már élet, csak idebent.” Valami hasonlót érzel?
L. S.: Sokszor érzem ezt. Gyakran érzem, hogy olyan brutális, sivár, ócska, léha a világ körülöttünk, hogy az ember nem tud máshová menekülni, csak befelé, magába. Az nem árt, ha nemcsak a kapcsolatainknak, hanem önmagunknak, saját lelkünknek is van olyan hátországa, ahová vissza tudunk menni, és így egy kicsit magunkba is tudunk menekülni.