Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat
2014. október 25. / D. MAGYARI IMRE

Olvasható az Egyszerű történet egyszerű történetként is. „Úgy tűnik, ez a gyermekkori élmény is mélyre ment” – mondja az író egy gyermekkori élményéről, ami mélyre ment, annyira, hogy már elmondta a Harmonia caelestisben, persze máshogy.

Mintha ilyesféle élményeket idézne meg a mű elbeszélője, egy sokáig néma kisfiú. Az ötvenes évekről ír, a kitelepítésről, amikor a családjával Budapestről egy messzi faluba kerül: „Egy, igaz, tágas szobába zsúfolódtunk, apám, anyám, a bátyám meg én.” Ez akár egy realista regény mondata is lehetne. Felvillannak az akkori (és a korábbi, későbbi) idők emlékei, emberi történései, akár anekdotaként tekinthető epizódjai („Gyurikám, a maga apját is a múlt héten csukták le, őérte is maga ment?” – kérdi a család kulák házigazdája a rendőrtől, mikor az épp elviszi, vagy: „az elvtársnőnek még fejlődni kell, hogy elvtársnőnek szólítsuk”).
Az Egyszerű történet azonban nem egyszerű történet. Önmagában sem. És a család, a kisfiú történetére rákopírozódik Jézus története, Márk evangélista előadásában. Mintha olyan fotót látnánk, amin egyszerre két kép van. E bibliai részek átíródnak egyes szám első személyűre, a két történet, a két szöveg olykor össze is ér, például a 98. oldalon (ami a 98. oldalon található, míg a 100. a 100., a 101. és a 102. oldalon: az ismétlődés révén Jézus kereszthalála, a megváltás válik hangsúlyossá, ahogy a „történetben” is sok a halál). Folyvást teológiai és esztétikai kérdések kerülnek elő, például jóság és gonoszság nehéz problémája, legfőképp pedig az, hogy volt-e értelme a megváltásnak, megváltódtunk-e, ha a világban ott a szenvedés, s ha ott van, mit gondoljunk Istenről – a regény szereplőinek sok szenvedés jut osztályrészül. „Az öröm által a világ szépsége a lelkünkbe hatol, a fájdalommal a testünkbe” – mondja a kisfiú. Illetve idézi, mint ezt a Jegyzetekből megtudjuk, Simone Weiltől. És hát nem a kisfiú idézi, a szöveg elbeszélője valójában már felnőtt – és semmiképp sem azonos a könyv írójával, azaz kitalált szereplő. A bátyját a szavak érdeklik – mintha ő írná (másolná?) Jézus történetét. A füzete és a ceruzája aztán – az öccse által szándékosan vagy szándéktalanul okozott halála után – a testvéréhez kerül, mintha ő írná tovább, azt is képzelhetjük, hogy ezt a füzetet (is) olvassuk.
Minden bizonytalan, az is, hogy a fájdalommal tényleg a világ szépsége hatol-e belénk. Olyan keveset tudunk, mintha ezt is mondaná a könyv. „Én magam is más vagyok, mint aminek képzelem magam” – olvassuk a 90. oldalon. Magunkat sem ismerjük. De innen, ezt tudva, talán el lehet indulni. Ne feledjük: az előző Egyszerű történet alapszava az örülni. Mintha örülni is lenne minek. Én például nagyon tudok örülni az Esterházy minden művében ott lévő gyermeki játékosságnak, ami a legtriviálisabb poénoktól sem riad vissza. A játékosság nem véd meg a szenvedéstől. De talán enyhítheti.

Magvető Kiadó
120 oldal / 2490 Ft
Kritika (5)