2014. október 05. / Eszéki Erzsébet
Fiatal zongoraművésszel ritkán fordul elő, hogy olykor egy hónapban négy jelentős, nagyon különböző koncertet adjon Budapesten, az egyiken kortárs művet játszik, a másikon gyerekeknek zongorázik, úgy, hogy beszél is a művekről. Fülei Balázs hangversenyein érzékelhető, milyen határozott elképzelése van az adott műről. Alaposan készülő művész, a zongorajátéka csupa élet, finom árnyalat. Ehhez a beszélgetéshez Johannes Vermeer egyik festményét választotta.
Mi volt az, ami elsőre annyira megfogott, hogy most azonnal ezt a képet választottad? A titokzatossága? Vagy a bámulatos szerkezete?
F. B.: Sok képet látunk, némelyikben elgyönyörködünk, de kevés olyan műalkotás van, amelynél kíváncsi leszek arra, mi történik ott, s megpróbálok bekukucskálni mögé. Ez a festmény beszippantott magába, amikor a Rijksmuseumban láttam. Olyan érzésem támadt, mintha részese lettem volna ennek a jelenetnek, én húztam volna el a rajta látható függönyt, hogy beleshessek. Bevallom, utána ki is mentem a múzeumból, nem volt kedvem tovább nézelődni.
Egy idő után úgyse tudjuk befogadni mindazt, amit látunk.
F. B.: Koncerten is előfordul, hogy elmegyek egy darab után, nem azért, mert nem tetszik, éppen ellenkezőleg: azért, mert annyira tetszik, s szeretem azt az élményt hazavinni. Nem szívesen készítenék katalógust, csak hogy kipipálhassam: itt mindent láttam, hallottam. A Rijksmuseumban számos történet megfogant bennem a Vermeer-kép láttán, de nem csak ott, hanem azóta is. Arra gondoltam: talán a nő férje kukucskál be ide, rajtakapta őket valamin? Már megint levél érkezett? A fiatal nő szemében van valami rémület. A szolgálólány halvány mosolyán némi kívülállás látható, noha nyilván bizalmas viszonyban vannak.
Nem furcsa az egész attól, hogy itt-ott takarítóeszközöket látunk?
F. B.: Ez is sok kérdést vet fel. Az előtérben ott egy seprű meg egy pár papucs, a szolgálólány éppen takarít. Ehhez képest itt ül egy finom ruhában lévő hölgy hermelinprémmel, gyöngyökkel, az öltözékéből is érzékelhető, hogy fontos eseményre készült. A kezében meg ott a lant, miközben a szolgálólány takarított körülötte! A hangszer több Vermeer-festményen is megjelenik, ahogy a falon függő festmények szintén. Bármennyire tökéletes is a kép, elsőre mégsem az jut eszembe, hogy milyen kitűnő a szerkesztés, hanem érzelmileg érint meg. Annyira könnyed az egész, hogy rögtön behúz az eseménybe. Amikor egy zenészt hallgatunk, akkor is az a jó, ha magától értetődő az, ami ott megszületik a játékából. Nem azon kezd gondolkozni a hallgató, hogy mennyit gyakorolt erre az előadó. Az tökéletesen érdektelen. Az az érdekes, hogy mit ad az előadása abban a pillanatban, mit tud a közönség elé tárni.
Nekem más történet jutott eszembe, arra gondoltam, hogy a lány a szerelmétől kapott levelet, s ijedten néz, mert talán a férfi lemondja a találkozót. Vagy a lány zeneórára készül, szépen felöltözve várja a tanárát, akibe szerelmes.
F. B.: Ez is lehetséges, kottákat látunk a kép előterében, szöveg is van rajtuk. Sokféle történet eszünkbe juthat, éppen ez fogott meg, borzasztóan kíváncsivá tett. Az egyértelmű, hogy a levél érzelmileg érinti a fiatal nőt. A kép címe mellett erre utal sok minden, a XVII. századi hollandiai festészetben a lant és a tenger a szerelem szimbóluma, a hajós pedig a szerelmes férfit szimbolizálja. Közben én nem látom ezt a nőt vonzónak. A ruhája elegáns, de ő maga nem szép. Túlzottan készült a találkozásra, nem vállalja a spontán megjelenést. Mindent előkészített, nem akart kockáztatni. Ezért is furcsa, hogy közben a szolgálólány takarít, ugyanott! Mint ma egy portás, itt a szolgáló tudhat sokat a fiatal nőről, aki kiszolgáltatott is lehet emiatt. De talán egyfajta pajkos közvetlenség van a két nő között. A lány megijedt a levél láttán, ám a szolgáló mosolya azt mutatja, hogy ne féljen, nem lesz semmi gond.
Miközben a jelenet statikus, az egyik nő ül, a másik meg áll, érzelmileg mégis nagyon mozgalmas kép ez, amit kiemel a lány arcára eső fény is.
F. B.: Mint a legtöbb Vermeer-képen, balról jön a fény, amely még inkább kiemeli a lány arcát. Minden ide vezeti a tekintetünket, még az aranysárga ruha is az arcot hangsúlyozza. A kép elülső részében van egy ajtó, látunk rajta egy kilincset. Meg ott egy ágy. Ezek szerint a belső kuckó a hálószobához tartozik? Talán ez egy öltöző, a hálószobán belül, függönnyel elválasztva? De miért az ágy alá dobta be valaki a kottát? Azt csodálom ebben a képben, hogy rengeteg kérdést tesz fel. Szeretem azokat a műveket, amelyeknél az alkotó bevon a műbe, mintha én is szereplője lennék a történetnek.
Látsz-e képeket gyakorlás közben? Amikor egy zenemű előadására készülsz, akkor meghallgatsz felvételeket, vagy azok már befolyásolnának?
F. B.: Folyamatosan képeket látok, sokszor felugrálok, könyveket szedek le, keresgélek. Irodalmi művekből is beugranak alakok, helyzetek. Ezek valójában analógiák, amelyek létrehozzák számomra a darab világát, így még inkább a sajátomnak érzem a zenét, amin dolgozom. Ezért se hallgatok meg felvételeket, csak a kották vannak előttem. A gyakorlás kezdőként mechanikus építkezés, de utána alapvetően poetikus tevékenység, ahol át kell szőnie a technikai megvalósításnak a szellemit. Az a minimum, hogy meg kell tanulnom jól a hangszert, de onnantól kezdve a készülés kicsit olyan is, mint a szobrászat. Ha belenyúlok, mindig újabb rétegek bukkanhatnak fel, jöhet hozzá új információ, érzelem, amely előttem is más színben tünteti fel a művet. És még csak ezután jön a koncert, ahol mindez életre kel.
Nem gondoltál arra, hogy komponálj?
F. B.: Gyerekkoromban írtam sok kis darabot, több füzetnyit. De magába rántott az előadó-művészet, az, hogy egy megírt zeneművel mit tudok kezdeni. Nem éreztem még késztetést zeneszerzésre, ettől függetlenül lehet, hogy egyszer eljön az a pillanat is.
A Vermeer-kép láttán milyen zenemű szólal meg benned?
F. B.: Szólóhangszeres alkotás, finom árnyalatokkal. Debussyre gondoltam, róla azt szokták mondani, hogy áttetsző, megfoghatatlan, ködszerű, közben szerintem nem az. Egy Debussy-kottában minden kristálytisztán kidolgozott, és abból jön létre az áttetszőség. Ennél a képnél is ezt érzem, sok összetevő együttállása hozza létre azt, hogy ez ennyire készen van. Ha megnézünk közelről egy-egy részletet, azt látjuk, hogy Vermeer például a nő aranysárga ruháján a fény csillogását apró festékpöttyökkel festette meg, jóval a pointillisták előtt.
Vagy ahogy a gyöngyfülbevalón megcsillan a fény, egyébként több képén is, az szintén azt mutatja, hogy mesterien bánt a fényekkel.
F. B.: Meg sokszor a szobabelsőn tükröződik a fény. Az érzékeny beállítások a tudáson felül a képzelet teremtő erejét sugározzák. A németalföldi festők mindig is lenyűgöztek. Willem Claesz Heda például az egyik legjelentősebb csendéletfestő volt a holland aranykorban. Többen is csendéleteket festettek, amelyek olyanok, mint egy-egy fénykép, amelyből ha kiveszel egy apró részletet, s felnagyítod, akkor is éles marad. Nem hiszel a szemednek, ott van rajtuk minden részlet. Itt minden „le van zongorázva”, minden hang kijátszva. Nincs félrebeszélés. Ez a makulátlanság hihetetlenül imponáló. Persze, a hibátlanság önmagában mit sem ér. De mi, zenészek, azért titkon arra vágyunk, hogy tökéletesen el tudjuk játszani a darabot, úgy, ahogy azt a szerző szándéka szerint abban a pillanatban megálmodjuk. Számomra az a lenyűgöző Vermeer festményében, hogy elképesztő tökéletességgel dolgozta ki a témát. Erre fel lehet nyitni a harmincéves vörösbort. Itt nem az a helyzet, hogy iszom a mai munka után egy pohár bort, aztán majd holnap javítok még rajta. Ez a kép készen van. De úgy, hogy közben nem akar kész válaszokat adni, képes engem, a mai nézőt ennyire magába szippantani.
[kep3]
Johannes Vermeer (Jan Vermeer van Delftként is emlegetik): The Love Letter
1669 körül, 44 cm × 38,5 cm, Rijksmuseum, Amszterdam
Mi volt az, ami elsőre annyira megfogott, hogy most azonnal ezt a képet választottad? A titokzatossága? Vagy a bámulatos szerkezete?
F. B.: Sok képet látunk, némelyikben elgyönyörködünk, de kevés olyan műalkotás van, amelynél kíváncsi leszek arra, mi történik ott, s megpróbálok bekukucskálni mögé. Ez a festmény beszippantott magába, amikor a Rijksmuseumban láttam. Olyan érzésem támadt, mintha részese lettem volna ennek a jelenetnek, én húztam volna el a rajta látható függönyt, hogy beleshessek. Bevallom, utána ki is mentem a múzeumból, nem volt kedvem tovább nézelődni.
Egy idő után úgyse tudjuk befogadni mindazt, amit látunk.
F. B.: Koncerten is előfordul, hogy elmegyek egy darab után, nem azért, mert nem tetszik, éppen ellenkezőleg: azért, mert annyira tetszik, s szeretem azt az élményt hazavinni. Nem szívesen készítenék katalógust, csak hogy kipipálhassam: itt mindent láttam, hallottam. A Rijksmuseumban számos történet megfogant bennem a Vermeer-kép láttán, de nem csak ott, hanem azóta is. Arra gondoltam: talán a nő férje kukucskál be ide, rajtakapta őket valamin? Már megint levél érkezett? A fiatal nő szemében van valami rémület. A szolgálólány halvány mosolyán némi kívülállás látható, noha nyilván bizalmas viszonyban vannak.
Nem furcsa az egész attól, hogy itt-ott takarítóeszközöket látunk?
F. B.: Ez is sok kérdést vet fel. Az előtérben ott egy seprű meg egy pár papucs, a szolgálólány éppen takarít. Ehhez képest itt ül egy finom ruhában lévő hölgy hermelinprémmel, gyöngyökkel, az öltözékéből is érzékelhető, hogy fontos eseményre készült. A kezében meg ott a lant, miközben a szolgálólány takarított körülötte! A hangszer több Vermeer-festményen is megjelenik, ahogy a falon függő festmények szintén. Bármennyire tökéletes is a kép, elsőre mégsem az jut eszembe, hogy milyen kitűnő a szerkesztés, hanem érzelmileg érint meg. Annyira könnyed az egész, hogy rögtön behúz az eseménybe. Amikor egy zenészt hallgatunk, akkor is az a jó, ha magától értetődő az, ami ott megszületik a játékából. Nem azon kezd gondolkozni a hallgató, hogy mennyit gyakorolt erre az előadó. Az tökéletesen érdektelen. Az az érdekes, hogy mit ad az előadása abban a pillanatban, mit tud a közönség elé tárni.
Nekem más történet jutott eszembe, arra gondoltam, hogy a lány a szerelmétől kapott levelet, s ijedten néz, mert talán a férfi lemondja a találkozót. Vagy a lány zeneórára készül, szépen felöltözve várja a tanárát, akibe szerelmes.
F. B.: Ez is lehetséges, kottákat látunk a kép előterében, szöveg is van rajtuk. Sokféle történet eszünkbe juthat, éppen ez fogott meg, borzasztóan kíváncsivá tett. Az egyértelmű, hogy a levél érzelmileg érinti a fiatal nőt. A kép címe mellett erre utal sok minden, a XVII. századi hollandiai festészetben a lant és a tenger a szerelem szimbóluma, a hajós pedig a szerelmes férfit szimbolizálja. Közben én nem látom ezt a nőt vonzónak. A ruhája elegáns, de ő maga nem szép. Túlzottan készült a találkozásra, nem vállalja a spontán megjelenést. Mindent előkészített, nem akart kockáztatni. Ezért is furcsa, hogy közben a szolgálólány takarít, ugyanott! Mint ma egy portás, itt a szolgáló tudhat sokat a fiatal nőről, aki kiszolgáltatott is lehet emiatt. De talán egyfajta pajkos közvetlenség van a két nő között. A lány megijedt a levél láttán, ám a szolgáló mosolya azt mutatja, hogy ne féljen, nem lesz semmi gond.
Miközben a jelenet statikus, az egyik nő ül, a másik meg áll, érzelmileg mégis nagyon mozgalmas kép ez, amit kiemel a lány arcára eső fény is.
F. B.: Mint a legtöbb Vermeer-képen, balról jön a fény, amely még inkább kiemeli a lány arcát. Minden ide vezeti a tekintetünket, még az aranysárga ruha is az arcot hangsúlyozza. A kép elülső részében van egy ajtó, látunk rajta egy kilincset. Meg ott egy ágy. Ezek szerint a belső kuckó a hálószobához tartozik? Talán ez egy öltöző, a hálószobán belül, függönnyel elválasztva? De miért az ágy alá dobta be valaki a kottát? Azt csodálom ebben a képben, hogy rengeteg kérdést tesz fel. Szeretem azokat a műveket, amelyeknél az alkotó bevon a műbe, mintha én is szereplője lennék a történetnek.
Látsz-e képeket gyakorlás közben? Amikor egy zenemű előadására készülsz, akkor meghallgatsz felvételeket, vagy azok már befolyásolnának?
F. B.: Folyamatosan képeket látok, sokszor felugrálok, könyveket szedek le, keresgélek. Irodalmi művekből is beugranak alakok, helyzetek. Ezek valójában analógiák, amelyek létrehozzák számomra a darab világát, így még inkább a sajátomnak érzem a zenét, amin dolgozom. Ezért se hallgatok meg felvételeket, csak a kották vannak előttem. A gyakorlás kezdőként mechanikus építkezés, de utána alapvetően poetikus tevékenység, ahol át kell szőnie a technikai megvalósításnak a szellemit. Az a minimum, hogy meg kell tanulnom jól a hangszert, de onnantól kezdve a készülés kicsit olyan is, mint a szobrászat. Ha belenyúlok, mindig újabb rétegek bukkanhatnak fel, jöhet hozzá új információ, érzelem, amely előttem is más színben tünteti fel a művet. És még csak ezután jön a koncert, ahol mindez életre kel.
Nem gondoltál arra, hogy komponálj?
F. B.: Gyerekkoromban írtam sok kis darabot, több füzetnyit. De magába rántott az előadó-művészet, az, hogy egy megírt zeneművel mit tudok kezdeni. Nem éreztem még késztetést zeneszerzésre, ettől függetlenül lehet, hogy egyszer eljön az a pillanat is.
A Vermeer-kép láttán milyen zenemű szólal meg benned?
F. B.: Szólóhangszeres alkotás, finom árnyalatokkal. Debussyre gondoltam, róla azt szokták mondani, hogy áttetsző, megfoghatatlan, ködszerű, közben szerintem nem az. Egy Debussy-kottában minden kristálytisztán kidolgozott, és abból jön létre az áttetszőség. Ennél a képnél is ezt érzem, sok összetevő együttállása hozza létre azt, hogy ez ennyire készen van. Ha megnézünk közelről egy-egy részletet, azt látjuk, hogy Vermeer például a nő aranysárga ruháján a fény csillogását apró festékpöttyökkel festette meg, jóval a pointillisták előtt.
Vagy ahogy a gyöngyfülbevalón megcsillan a fény, egyébként több képén is, az szintén azt mutatja, hogy mesterien bánt a fényekkel.
F. B.: Meg sokszor a szobabelsőn tükröződik a fény. Az érzékeny beállítások a tudáson felül a képzelet teremtő erejét sugározzák. A németalföldi festők mindig is lenyűgöztek. Willem Claesz Heda például az egyik legjelentősebb csendéletfestő volt a holland aranykorban. Többen is csendéleteket festettek, amelyek olyanok, mint egy-egy fénykép, amelyből ha kiveszel egy apró részletet, s felnagyítod, akkor is éles marad. Nem hiszel a szemednek, ott van rajtuk minden részlet. Itt minden „le van zongorázva”, minden hang kijátszva. Nincs félrebeszélés. Ez a makulátlanság hihetetlenül imponáló. Persze, a hibátlanság önmagában mit sem ér. De mi, zenészek, azért titkon arra vágyunk, hogy tökéletesen el tudjuk játszani a darabot, úgy, ahogy azt a szerző szándéka szerint abban a pillanatban megálmodjuk. Számomra az a lenyűgöző Vermeer festményében, hogy elképesztő tökéletességgel dolgozta ki a témát. Erre fel lehet nyitni a harmincéves vörösbort. Itt nem az a helyzet, hogy iszom a mai munka után egy pohár bort, aztán majd holnap javítok még rajta. Ez a kép készen van. De úgy, hogy közben nem akar kész válaszokat adni, képes engem, a mai nézőt ennyire magába szippantani.
[kep3]
Johannes Vermeer (Jan Vermeer van Delftként is emlegetik): The Love Letter
1669 körül, 44 cm × 38,5 cm, Rijksmuseum, Amszterdam