Megfogta az ország grabancát
2014. október 05. / Kádár-Dombi Katalin

Augusztusban királlyá koronázták, szeptembertől Őfelségének komédiázik, októbertől pedig a Vörösmarty Színház vízipólócsapatát erősíti. Makranczi Zalánnal beszélgettünk.

A székesfehérvári Koronázási Ünnepi Játékok grandiózus produkciója idén is a Koronázási szertartásjáték volt, amelyben Lászlót alakítottad: királlyá koronáztak.
M. Z.: László egy (termetre is) hatalmas, harcos király volt, aki sokak tiszteletét kivívta azzal, hogy egy zűrzavaros időben (igen, volt ilyen a magyar történelemben) megfogta az ország grabancát, megrázta, és azt mondta: márpedig olyan törvényeket hozunk, amelyek szigorúak ugyan, de rendet teremtenek. Az idei szertartásjáték nemcsak a koronázásról szólt, hanem a Szent László-mondakört is magában foglalta. Szeretem az ilyen nyári monstre-produkciókat, többen részt vettem: eléggé otthonosan mozgok már a nagy színpadok és a nagy királyok világában.

Ha már otthonos mozgás: mennyire mozogsz otthonosan Fehérváron?
M. Z.: Egyre inkább. Kezdem megismerni a várost, az utcákat, az embereket. Voltam már vidéki színész, de az ott-lakós létezés volt. Ez egy másik életmód: mindennap ingázom Pest és Fehérvár között. Nem nagy távolság, maga az utazás nem fárasztó. Hiszen Pesten belül is el lehet autózni egy-másfél órát reggelente. Inkább a tudat fárasztó, hogy egy másik városba kell utaznom.

A fehérvári évad a 3:1 a szerelem javára című zenés vígjátékkal indít, október 4-én lesz a premier. A gyulai Tószínpadon azonban júliusban bemutattátok már az előadást. Hogyan fogadta a közönség?
M. Z.: Érdekes, mert nem igazán tudom, hogyan fogadták. Álltunk egy tó közepén, előttünk a zenekar, víz, fű, majd utána a közönség. Sokszor nem is hallottam, hogy nevetnek-e. Pedig ezt a műfajt az élteti, hogy mennyire fogják a nézők a feléjük dobott labdákat (ezt persze nem csak azért mondom, mert egy vízipólócsapatról szól a történet). A nézők reakciója lendít minket tovább. Szóval teljesen más szabadtéren játszani, mint a színház falai között, ahol azonnal érezni a közönséget.

A történet valóban a poénokra, vicces helyzetekre épít. Mennyire érzed jól magad Blazsek II. bőrében?
M. Z.: Alapvetően vicces fiúnak tartom magam, persze előfordul, hogy csak én röhögök a vicceimen… A próbafolyamat végére ráéreztem a könnyed műfaj sajátosságaira. Adott egy leheletvékony történet, amelyet nekünk kell megtölteni. Élünk is ezzel a lehetőséggel (és remélhetőleg nem vissza…), rengeteget improvizálunk. Gyulán például Sághy Tamás kollégám a fináléban egy olyan monológot lenyomott, hogy azt sem tudtuk, hová bújjunk… Ebbe a műfajba ez is belefér: ha mi jól érezzük magunkat a színpadon, a nézőket is visszük magunkkal. Elmesélünk egy könnyed történetet, és közben szórakoztatunk: magunkat, egymást, a közönséget.
Az előző két fehérvári szerepedre viszont nem a könnyedség jellemző: a Lear királyban Edmund, A Mester és Margaritában – többek közt – Azazelló voltál.
M. Z.: Mindkettő jó munka volt. A Lear király számomra azért volt izgalmas, mert a frissen kialakult fehérvári társulat először dolgozott együtt. Bár nagyjából mindenkit ismertem, de például Derzsi Jánossal és Cserhalmi Györggyel ez volt az első közös előadásunk. Jó volt velük mókázni, jönni-menni, és csak úgy együtt lenni. A Mester és Margarita világa nagyon közel áll hozzám, és nem csak azért, mert pályám során hosszas gyakorlatra tettem szert abban, hogyan kell szimbólumot játszani (nevet). Világéletemben súlyos drámákban játszottam, ritkán talált meg vígjátéki szerep. Mondjuk a 3:1-et pont azért tudtam megszeretni, mert eddig keveset engedtek komédiázni.

Alig teszed le a lantot (azaz a kardot) Lászlóként, máris egy új előadás vár rád Fehérváron: az Őfelsége komédiása.
M. Z.: Szeptember elején kezdjük a próbákat. Úgy látszik, öregszem. Már nemcsak új darabok és szerepek jönnek velem szembe, hanem olyanok, amelyekben már játszottam. Az Őfelsége komédiása szintén ismerősként köszön vissza (igaz, Kecskeméten Álszentek összeesküvése címen futott). Ráadásul most is ugyanazt a szerepet – D’Orsigni márkit – játszom, mint hajdanán. Ám úgy érzem, ennyi idő távlatából már tudok mást, újat gondolni róla. Az idő persze csak az egyik összetevő: új rendező, új kollégák, új város, új nézők.