Öt év, öt este, öt darab
2014. október 06. / Szepesi Krisztina

Ötéves lett a Duda Éva Társulat, és ez már önmagában fegyvertény, de a csapat vezetője és koreográfusa, Duda Éva arról is mesél, mi a sikerük kulcsa, mi mindent értek el ennyi idő alatt, és arról, hogy mit terveznek október 1–5-ig.

Öt év alatt messzire jutottatok, miközben eleinte azt se tudtátok, hol próbáljatok.
D. É.: Mielőtt a társulat létrejött, sokáig szabadúszóként dolgoztam, vagyis már volt megfelelő helyismeretem és tapasztalatom, tudtam, merre érdemes mozdulni. A társulattal az elsődleges cél eleinte előadások létrehozása volt, és csak a következő lépcső lehetett, hogy saját helyet találjunk. Amikor megalakult a Jurányi Inkubátorház, az elsők között jelentkeztünk be, hogy mi itt szeretnénk dolgozni. Most az építkezés egy szakaszán vagyunk túl azzal, hogy mára saját stúdiónk van, és olyan működési költségvetéssel dolgozunk, amivel már lehet eggyel nagyobb léptékben és jövőbeli tervekben gondolkodni. Fontos, hogy a – hazai és az utóbbi időszakban már a külföldi – szakma is évről évre értékeli a törekvéseinket. Nagy eredmény, hogy ennyi idő alatt odáig jutottunk, hogy van egy saját bázisunk, csapatunk és egy olyan repertoárunk, ami jól működik. Ha nem lettünk volna elég kitartóak, már nagyon sokszor elhasalhattunk volna. Nagy változások érintik ezt a kulturális területet is, ha akadályokba ütközünk, muszáj valahogy átlendülnünk, és a céljainkra koncentrálnunk, legfőképp egy-egy jó munkába töltjük az energiát. Fiatal, izgalmas, agilis csapattal dolgozom, akiken azt látom, hogy együtt akarnak működni ebben a munkában, és nem sopánkodással töltik az időt. Emellett viszont több lábon kell állnunk, hiszen azt még nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak az együttes munkáival foglalkozzunk, mint ahogy ez más, 10–20 éve fennálló (nagy) társulatoknál már természetes.

A szakma már az elején elismerte a munkátokat, de a közönségnek is meg kell felelni.
D. É.: A díjak roppant fontos visszajelzések arról, hogy jó úton vagyunk, de a közönség időnként nem azt az előadást preferálja, amit a szakma díjaz. Ráadásul a kortárs tánc egyébként is egy szűkebb nézőréteget szólít meg, vagyis külön energiát kell fektetni abba, hogy a saját közönségünket kiépítsük, főleg úgy, hogy Budapesten rengeteg hozzánk hasonló csapat és független művész van a legkülönfélébb stílusokban.

Ti annyira nem mentek könnyű úton, hiszen már az első bemutatótok sem akart történetet mesélni, lineárisan haladni, hanem absztrakt, hangulati elemekből állt össze.
D. É.: Egy előadás önmagáért beszél, nem kell hozzá különösebb útmutató, még akkor sem, ha elejétől végéig tánc és mozgás, de azért én igyekszem a kezdetektől fogódzókat adni a közönségnek, hogy dekódolni tudja, amit lát. Ha mi nem tudunk a nézővel kommunikálni és ő nem tud kapcsolódni, akkor mi leszünk a hibásak, ha elveszítjük őket. És mivel meséken, történeteken növünk fel, valóban hozzá vagyunk szokva a lineáris történetmeséléshez, de ezt a kortárs művészetekkel ki lehet tágítani, persze csak akkor, ha adunk támpontokat, megragadható jeleket, irányokat, impulzusokat. A közönségtalálkozókból mindig az derül ki, hogy nagyon hálásak, amikor ennek köszönhetően értik, amit látnak, és nem csak esztétikailag lehet az előadásokban élvezetet találni.

Ebben segít az is, hogy többféle stílust is behozol a koreográfiákba?
D. É.: Én általában a témához hozom az eszközöket és a formákat. Amikor A faun délutánjával fog­lal­koz­tunk, ahhoz kerestem a lehetőségeket. Ekkor jött, hogy vízben játszódjon, és a mitologikus figurák teljesen elrajzolt mozgásokkal teremtsék meg azt a környezetet. A Virtus esetében cirkuszi eszközöket kezdtünk eltérően használni, és találtunk ki újakat, kevertük a folklórt a kortárs tánccal. Bármit ér használni, de fontos, hogy fogható legyen az adás. Ez a mi felelősségünk. Ilyen szempontból a kortárson belül engem a populárisabb irányzathoz sorolnak. Én valahol a kettő között érzem magunkat, a szórakoztató és a progresszív között. De mindegy is, mert ezek a skatulyák nem sokat számítanak.
Van azért elég sok tapasztalatod abban, hogy mi kell a közönségnek, hiszen rengeteg alkalmazott koreográfiát is készítettél már színházakban.
D. É.: Biztos, hogy hatással van ez az egész pályámra, hiszen valahogy mindig párhuzamosan ment a két dolog egymás mellett. A színházi felkérések esetében mindig az adott ügyet kell szolgálnom a munkámmal, de abban a közegben is igen felszabadultan lehet alkotni, nem csak a saját művek esetében. Régen ezeket nagyon külön választottam magamban, de mára összemosódtak a határok.

A csapatod is sokszínű, igazi alkotó személyiségekből állt össze.
D. É.: Ez egyáltalán nem véletlen, mert másolni valakit egy idő után nem nagy kihívás. Én mindig is szerettem azt, ha a táncosoknak vannak önálló elképzeléseik, amiket be lehet építeni az előadásba, és nyilván nekik is jobb részt venni valami olyanban, amit sajátjuknak éreznek, ami az ő kreativitásukat is igényli. Ez csapatmunka. Talán ez a kulcsa annak is, hogy ötévesek lehetünk.

Ennek megünneplésére október 1–5. között stílszerűen ötnapos fesztivált szerveztek.
D. É.: Öt nap alatt öt előadásunkat adjuk elő egymás után a repertoárunkból. Ez afféle keresztmetszet is lesz, hiszen látható lesz a legelső darabunk, a közkedvelt és folyton megújuló Lunatika, lesz pár előadás, amitől most búcsúzunk, de az újabbak közül eljátsszuk a Virtust, ami az én büszkeségem, és már egy éve nem találunk neki új helyszínt, valamint legfrissebb munkánkat, a Muszorgszkij zongoraciklusára készült kiállítás képeit, a Flashbacket is. A sorozat egyik házigazdája a MU Színház, de több helyszínes lesz a rendezvény. Az előadásokon kívül pedig a közönség számára lesznek backstage programok, játékkal nyerhető jegyek és koncertek.