A jövőre nézve
2014. október 08. / Fáy Miklós

Épp csak elkezdődött az évad, még bátran boronghatunk, hogy vajon meddig még. Nem is olyan régen Fischer Iván nyilatkozott valamelyik angol lapnak, ahol azt mondta, a szimfonikus zenekarok jelenlegi helyzetének alighanem meg kell változnia, és kevéssé valószínű, hogy pozitív lesz a változás. Teljesen igaza van, és amit mond, az kiterjeszthető szinte valamennyi kulturális intézményre.
Egy zenekar fenntartása hihetetlenül sokba kerül, és akármennyit is dolgozik valaki azon, hogy ehhez kicsalogassa a pénzt a gazdagok zsebéből, a költségeket, legalábbis Európában, lehetetlen a jegyárakból és a magántámogatásokból fedezni. Az államnak vagy az önkormányzatoknak kell hozzájárulniuk a kiadásokhoz, és amióta véget ért a kommunizmus, pontosan tudjuk, hogy az állam nem egy gazdag rokon, hanem mi vagyunk, csak azt lehet elosztani, amit mi előzőleg befizettünk. Csakhogy nem kérdezzük meg a befizetőket, hogy vajon ők is azt akarják-e, amit mi, boldog zenerajongók, pedig talán illene. És azt is pontosan tudjuk, miért nem kérdezzük őket: mert nemet mondanának. Ha népszavazást tartanának az adók elosztásáról, kevesen lennének, akik azt mondanák, tessék nyugodtan a pénzt színházra és dalos pacsirtákra költeni, a művészet éppen olyan fontos, mint a gyermekgyógyászat és a munkanélküli segély.
Röviden szólva: sokan fizetnek azért, hogy egy szimfonikus zenekar működni tudjon, viszont kevesen élvezik a befizetés gyümölcsét. Egyrészt azért, mert az emberek nagy hányadát egyáltalán nem érdekli a klasszikus zene, másrészt akit érdekel, az is kénytelen ezerszer meggondolni, hogy vajon nélkülözni tudja-e a családi kassza azt a néhány ezer forintot, amennyibe a két koncertjegy kerül. Sokan fizetnek tehát a kevesek szórakozásáért, ami nyilvánvalóan igazságtalan. Minden okunk megvan tehát, hogy a jövőt borús színekben lássuk.
Így is látom, amikor bekapcsolom a tévét. Szokás szerint egy kicsit előbb jön meg a hang, mint a kép, a komolyzenei csatornán már megint Mahler 1. szimfóniáját játsszák, mindegy, hadd szóljon. Szól is, és a megdöbbenés a képpel együtt érkezik: gyerekek játszanak. Nem ifjúsági zenekar, hanem igazán gyerekzenekar, a legidősebb sem lehet több 16 évesnél, barna bőrű, sötét hajú, világító szemű lurkók, bájos leánykák, világoskék ruhában, balerinacipőben. Mindegyikük nyakában színes szalag a venezuelai nemzeti színekben, sárga, kék és piros sávok.
Ezek után a karmester is meglepő, mert nincs benne semmi meglepő, már ha a művet vesszük alapul: a Berlini Filharmonikusok főzeneigazgatója, Sir Simon Rattle vezényel. És úgy vezényel, ahogy szokott, pontosan és lendületesen. A zenekar meg úgy szól, ahogy szólnia kell, csukott szemmel senki nem mondaná meg, hogy a trombitás kiskamasz, a fuvolások életkora együtt is kevesebb, mint amennyi egy hivatásos nagyzenekarban lenni szokott. Az utolsó hangok után elképesztő ováció, a kamera pásztáz a salzburgi nézőtéren, Plácido Domingo bravózik, meglett férfiak arcán csorognak a könnyek, miközben a zenekari tagok a karmester nyakába akasztják a színes szalagokat. Van köztük akkora is, hogy Rattle inkább fölemeli őt magához, mint hogy annyira mélyre hajoljon.
Ráadásnak a West Side Storyból játszanak, a közönség együtt kiabálja a megfelelő helyen, hogy Mambo!, meghatottan arra gondolok, hogy ha ezt Bernstein megélhette volna. Olyanok játsszák táncolva, nagybőgőt pörgetve a zenéjét, akik tíz évvel a halála után születtek. Persze senki sem érheti meg a halála huszonötödik évfordulóját, ha ez vigasz.
Nem ez a vigasz. Inkább az, hogy a fenti gondolatmenet Bernstein idejében is érvényes volt, nyilván akkor azt mondták, hogy 2014-re már nem lesznek szimfonikus zenekarok. És most itt vagyunk. Látjuk magunkat, látjuk a jövőt, és néhány pillanatra elhisszük: talán tényleg a jövőt látjuk.