2014. november 09. / Kovács Gellért
Az egykori Monty Python csoport amerikai születésű látványfelelőse egyben a filmtörténet egyik legegyedibb s minden bizonnyal egyik, ha nem a legpechesebb rendezője is. Terry Gilliam (sokszor csak nagy nehezen) elkészült produkcióinál legfeljebb csak azok lehetnek érdekesebbek,
melyeket végül nem sikerült megvalósítania. Aktuális abszurdja, A zéró elmélet, amelyet Christoph Waltz fejteget november 6-tól a magyar mozikban, kiváló apropó arra, hogy végigtekintsünk Gilliam eddigi életművén, s a teljesség igénye nélkül örüljünk néhány olyan művének, amelyet befejezett, s komoly nyomott hagyott velük – vagy esetleg keseregjünk azokon, amelyeknek végeredménye: (majdnem) zéró.
A megnyert csaták
Brazil (1985)
Gilliam legnagyobb hatású disztópiája a filmtörténet egyik legtöbbször idézett, tökéletesen öntörvényű remekműve. Amerikában nem is igazán tudták lenyelni a pirulát: a Brazil befejezését meg végképp nem, ezért „optimistább” finálét vágattak össze az addigra rendesen kikészült Gilliammel, s náluk azt forgalmazták. A mester saját bevallása szerint alkotása egy trilógia középső darabja (a másik két filmet is rögvest szóba hozzuk), mely az egyéni fantázia szabadsága, mindent lebíró akaratának diadala mellett érvel. Egyszerre nyomasztó és felszabadító, drámai és szellemes. Megunhatatlan filmélmény, egy sor meghökkentő vizuális bravúrral.
Münchausen báró kalandjai (1988)
Eredetileg alig 24 millió dollár állt volna Gilliam rendelkezésére, hogy leforgassa a legendás hazudozó őrületes látványgegekkel és felszabadult alakításokkal nagyvászonra fogalmazott kalandjait, de a forgatáson minden elszabadult, s a költségvetés alig bírt megállni 46 millió környékén. A finanszírozók, a színészek, a statiszták, tán még a takarítók is, szóval mindenki, akinek köze volt a projekthez, kis híján becsavarodott a premierre – ráadásul a valóban lenyűgöző küllemű film hatalmasat bukott a pénztáraknál. Mára viszont beérni látszik a fővezér maximalizmusa: a Münchausent – a fentebb említett trilógia záró darabját – sokan tartják Gilliam egyik legjobb vállalásának.
A halászkirály legendája (1991)
A báró kudarca után jött a király, s Gilliammel, ha időszakosan is, de megbékélt Hollywood. Ez volt az első olyan nagyjátékfilmje (és következő „trilógiájának” indító alkotása), amelyet csakis amerikai pénzből forgatott, nem ő írta, és a Szent Grál-témán kívül igazán szellemiségben se köszön vissza a Monty Python csoport öröksége. Ettől függetlenül a film kiválóan sikerült, Jeff Bridges és Robin Williams fantasztikus alakítást nyújtott, és – tán épp a közérthetőbb vonalvezetés miatt – a nagyközönség is szerette ezt a felszabadító tanmesét.
12 majom (1995)
Remake is, meg nem is, sci-fi is, meg nem is, Bruce Willis-film is, meg nem is – a jövőben játszódik, vagy nem is? Gilliam pályafutásának egyik leggonoszabb műve a nézők bizonyos köreiben először komoly felháborodást keltett, elvégre egyik legnagyobb akcióhősüket láthatták kétségbeesetten és habzó szájjal küzdeni komor végzete ellen. De Gilliam zsenije aztán sokukat meggyőzte arról, hogy e rafinált történetben igenis helye volt egy ilyen átváltozásnak. A 12 majomban ráadásul az addig szinte csak szépfiúként mutatkozó Brad Pitt is megmutathatta kócosabb, őrületesebb fizimiskáját – meg is kapta érte első Oscar-jelölését.
A szélmalomharcok
The Man Who Killed Don Quixote
A hősiességbe beleőrült lovag vadregényes története szinte ordított Terry Gilliam képességei után – meglehet, rendezőnk épp ezért ragaszkodott s ragaszkodik is életveszélyesen balszerencsés tervéhez a mai napig. Szerintünk már ő se tudja, hányszor fogott neki Cervantes regényének, már a forgatás is elindult Jean Rocheforttal és Johnny Depp-pel, a jogokra rátelepedő biztosítótársasággal és forrongó indulatokkal. A stáb vesszőfutásáról tanulságos, kultikus dokumentumfilm is készült (La Mancha eltévedt lovagja), s bár a Gilliam-féle Don Quijotét a rengeteg feléledő pletyka ellenére is sokan sokszor elkönyvelték már úgy, mint a legizgalmasabb, soha el nem készült mozgóképet, most megint úgy tűnik, összejöhet a mutatvány: hamarost elindulhat a forgatás.
The Defective Detective
A krónikák szerint ez volt az a terv, amelyben azért bízott Gilliam, mármint a megvalósíthatóságában, mert úgy érezte, A halászkirály legendája után meg tudja győzni az amerikaiakat. Hát, nem sikerült neki. Az ambiciózus sztori főszereplője Nicolas Cage lett volna, aki kiégett zsaruként került volna bele egy különös, gyermeki fantáziavilágba. Állítólag a stúdiófőnökök legnagyobb baja az volt a dologgal, hogy nem tudták belőni műfajilag. A válasz pedig, amit kaptak a kérdésükre („Emberek, ez egy ki****ott Terry Gilliam-film lesz”), nem igazán győzte meg a döntnököket a folytatásról.
Doktor Parnassus és a képzelet birodalma
Nem tévedés, természetesen tudjuk, s örülünk neki, hogy ez a film végül elkészült – de Gilliam 2009-ben bemutatott alkotásának mégis itt a helye. Hiszen ez a Doktor Parnassus nyilván nem az a Doktor Parnassus, ami akkor került volna a filmszínházakba, ha Heath Ledger nem távozik tragikusan fiatalon az élők sorából. A fiatal tehetség halála majdnem kinyírta Gilliam filmjét, hiszen még rengeteg dolga lett volna a forgatáson, de Terry bátyánk nem adta fel, amolyan gilliamesen megcsavarintotta a cselekményt, s Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell segedelmével befejezte a filmet. Korántsem rosszul, de bizonyára nem az eredeti terveknek megfelelően.
Harry Potter és a többiek
A kilencvenes években a Defective Detective mellett több terve is kudarcba fulladt Gilliamnek, viszonylag rövid távon: nagyon szerette volna folytatni 1981-es filmjét, az Időbanditákat (ez volt egyébként a Brazillal és a Münchausennel folytatódott trilógia nyitódarabja), ám az Időbanditák 2, hiába rendelkezett forgatókönyvvel, végül leginkább azért maradt csak álom, mert az eredetiben szereplő színészek jelentős része már elhunyt addigra. Charles Dickens művét, a Két város regényét pedig azért nem tudta megfilmesíteni, mert hatalmas vita volt a büdzséről, ráadásul a kiszemelt sztárok (Mel Gibsonnal az élen) másképp képzelték el a filmet, mint ő. Hasonló volt a probléma minden idők legsikeresebb varázslógyerekével is: J. K. Rowling hiába Gilliamet szerette volna az első Harry Potter-epizód rendezőjének, a Warnernél inkább a megbízható hollywoodi gyerekmozik szakmunkását, Chris Columbust választották. És még egy film, amit szívesen megnéztünk volna Gilliamtől: A Watchmen című korszakos, szuperhősös képregényt ő már sok-sok évvel Zack Snyder változata előtt meg szerette volna csinálni mozifilm-variációban, ám végül, minő meglepetés, csak nem sikerült összekalapozni a forgatásra valót.
melyeket végül nem sikerült megvalósítania. Aktuális abszurdja, A zéró elmélet, amelyet Christoph Waltz fejteget november 6-tól a magyar mozikban, kiváló apropó arra, hogy végigtekintsünk Gilliam eddigi életművén, s a teljesség igénye nélkül örüljünk néhány olyan művének, amelyet befejezett, s komoly nyomott hagyott velük – vagy esetleg keseregjünk azokon, amelyeknek végeredménye: (majdnem) zéró.
A megnyert csaták
Brazil (1985)
Gilliam legnagyobb hatású disztópiája a filmtörténet egyik legtöbbször idézett, tökéletesen öntörvényű remekműve. Amerikában nem is igazán tudták lenyelni a pirulát: a Brazil befejezését meg végképp nem, ezért „optimistább” finálét vágattak össze az addigra rendesen kikészült Gilliammel, s náluk azt forgalmazták. A mester saját bevallása szerint alkotása egy trilógia középső darabja (a másik két filmet is rögvest szóba hozzuk), mely az egyéni fantázia szabadsága, mindent lebíró akaratának diadala mellett érvel. Egyszerre nyomasztó és felszabadító, drámai és szellemes. Megunhatatlan filmélmény, egy sor meghökkentő vizuális bravúrral.
Münchausen báró kalandjai (1988)
Eredetileg alig 24 millió dollár állt volna Gilliam rendelkezésére, hogy leforgassa a legendás hazudozó őrületes látványgegekkel és felszabadult alakításokkal nagyvászonra fogalmazott kalandjait, de a forgatáson minden elszabadult, s a költségvetés alig bírt megállni 46 millió környékén. A finanszírozók, a színészek, a statiszták, tán még a takarítók is, szóval mindenki, akinek köze volt a projekthez, kis híján becsavarodott a premierre – ráadásul a valóban lenyűgöző küllemű film hatalmasat bukott a pénztáraknál. Mára viszont beérni látszik a fővezér maximalizmusa: a Münchausent – a fentebb említett trilógia záró darabját – sokan tartják Gilliam egyik legjobb vállalásának.
A halászkirály legendája (1991)
A báró kudarca után jött a király, s Gilliammel, ha időszakosan is, de megbékélt Hollywood. Ez volt az első olyan nagyjátékfilmje (és következő „trilógiájának” indító alkotása), amelyet csakis amerikai pénzből forgatott, nem ő írta, és a Szent Grál-témán kívül igazán szellemiségben se köszön vissza a Monty Python csoport öröksége. Ettől függetlenül a film kiválóan sikerült, Jeff Bridges és Robin Williams fantasztikus alakítást nyújtott, és – tán épp a közérthetőbb vonalvezetés miatt – a nagyközönség is szerette ezt a felszabadító tanmesét.
12 majom (1995)
Remake is, meg nem is, sci-fi is, meg nem is, Bruce Willis-film is, meg nem is – a jövőben játszódik, vagy nem is? Gilliam pályafutásának egyik leggonoszabb műve a nézők bizonyos köreiben először komoly felháborodást keltett, elvégre egyik legnagyobb akcióhősüket láthatták kétségbeesetten és habzó szájjal küzdeni komor végzete ellen. De Gilliam zsenije aztán sokukat meggyőzte arról, hogy e rafinált történetben igenis helye volt egy ilyen átváltozásnak. A 12 majomban ráadásul az addig szinte csak szépfiúként mutatkozó Brad Pitt is megmutathatta kócosabb, őrületesebb fizimiskáját – meg is kapta érte első Oscar-jelölését.
A szélmalomharcok
The Man Who Killed Don Quixote
A hősiességbe beleőrült lovag vadregényes története szinte ordított Terry Gilliam képességei után – meglehet, rendezőnk épp ezért ragaszkodott s ragaszkodik is életveszélyesen balszerencsés tervéhez a mai napig. Szerintünk már ő se tudja, hányszor fogott neki Cervantes regényének, már a forgatás is elindult Jean Rocheforttal és Johnny Depp-pel, a jogokra rátelepedő biztosítótársasággal és forrongó indulatokkal. A stáb vesszőfutásáról tanulságos, kultikus dokumentumfilm is készült (La Mancha eltévedt lovagja), s bár a Gilliam-féle Don Quijotét a rengeteg feléledő pletyka ellenére is sokan sokszor elkönyvelték már úgy, mint a legizgalmasabb, soha el nem készült mozgóképet, most megint úgy tűnik, összejöhet a mutatvány: hamarost elindulhat a forgatás.
The Defective Detective
A krónikák szerint ez volt az a terv, amelyben azért bízott Gilliam, mármint a megvalósíthatóságában, mert úgy érezte, A halászkirály legendája után meg tudja győzni az amerikaiakat. Hát, nem sikerült neki. Az ambiciózus sztori főszereplője Nicolas Cage lett volna, aki kiégett zsaruként került volna bele egy különös, gyermeki fantáziavilágba. Állítólag a stúdiófőnökök legnagyobb baja az volt a dologgal, hogy nem tudták belőni műfajilag. A válasz pedig, amit kaptak a kérdésükre („Emberek, ez egy ki****ott Terry Gilliam-film lesz”), nem igazán győzte meg a döntnököket a folytatásról.
Doktor Parnassus és a képzelet birodalma
Nem tévedés, természetesen tudjuk, s örülünk neki, hogy ez a film végül elkészült – de Gilliam 2009-ben bemutatott alkotásának mégis itt a helye. Hiszen ez a Doktor Parnassus nyilván nem az a Doktor Parnassus, ami akkor került volna a filmszínházakba, ha Heath Ledger nem távozik tragikusan fiatalon az élők sorából. A fiatal tehetség halála majdnem kinyírta Gilliam filmjét, hiszen még rengeteg dolga lett volna a forgatáson, de Terry bátyánk nem adta fel, amolyan gilliamesen megcsavarintotta a cselekményt, s Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell segedelmével befejezte a filmet. Korántsem rosszul, de bizonyára nem az eredeti terveknek megfelelően.
Harry Potter és a többiek
A kilencvenes években a Defective Detective mellett több terve is kudarcba fulladt Gilliamnek, viszonylag rövid távon: nagyon szerette volna folytatni 1981-es filmjét, az Időbanditákat (ez volt egyébként a Brazillal és a Münchausennel folytatódott trilógia nyitódarabja), ám az Időbanditák 2, hiába rendelkezett forgatókönyvvel, végül leginkább azért maradt csak álom, mert az eredetiben szereplő színészek jelentős része már elhunyt addigra. Charles Dickens művét, a Két város regényét pedig azért nem tudta megfilmesíteni, mert hatalmas vita volt a büdzséről, ráadásul a kiszemelt sztárok (Mel Gibsonnal az élen) másképp képzelték el a filmet, mint ő. Hasonló volt a probléma minden idők legsikeresebb varázslógyerekével is: J. K. Rowling hiába Gilliamet szerette volna az első Harry Potter-epizód rendezőjének, a Warnernél inkább a megbízható hollywoodi gyerekmozik szakmunkását, Chris Columbust választották. És még egy film, amit szívesen megnéztünk volna Gilliamtől: A Watchmen című korszakos, szuperhősös képregényt ő már sok-sok évvel Zack Snyder változata előtt meg szerette volna csinálni mozifilm-variációban, ám végül, minő meglepetés, csak nem sikerült összekalapozni a forgatásra valót.