A Szalon arra sarkall, hogy csak a lényeget mutassuk meg
2015. Április 12. / Szepesi Krisztina

Danis Lídia második bemutatójára készül a Rózsavölgyi Szalonban. Azt mondja, azért jó itt játszani, mert ebben az intim térben igazán meg kell élni a dolgokat, és nem lehet hazudni. A Gyilkosság telefonhívásra című Frederick Knott-krimi február 27-i bemutatóját követően pedig
újra a Vígszínház színpadára lép, hogy aztán tovább keresgélje a számára ideális állapotot.
D. L.: Nagyon szeretek a Rózsavölgyiben játszani, az Ábel és Esz­ter­ben is nagyon jól érzem magam. Előtte egyébként játszottam már itt Falusi Mariann Kollektív neurózis című estjében is, Zimányi Zsófit, a Szalon művészeti vezetőjét pedig még a Thália Színházból ismerem, amikor Dicső Dániel, akivel most dolgozom, élete első rendezésében, Bertolucci Álmodozókjában játszottam. Nekem mindig nagy öröm itt próbálni, és már az első próbafolyamatnál mondogattam, hogy Pogány Juditot és Őze Áront receptre írnám fel a kollégáknak. Én sokáig vol­tam a Vígszínház, aztán a Szegedi Nemzeti Színház tagja és nagyon szeretek is társulatban létezni, de most, hogy ebben az évben sza­bad­ú­szó vagyok, az ilyen találkozások rengeteg inspirációt adnak. És éppilyen sokat jelent most első közös munkám Szervét Tiborral és Szűcs Péter Pállal is.

A Gyilkosság telefonhívásra krimi, ez a műfaj pedig még új számodra, ráadásul a Hitchcock rendezte, ’56-os filmváltozatban Grace Kelly játszotta a szerepedet.
D. L.: Hát akkor ki más játszaná most, mint én? De komolyra fordítva a szót, szeretem a minimál dolgokat. Annyi sok nagyszínpadi tapasztalat után a Vígben és Szegeden vagy akár az Ábel és Eszter után, ami szintén mozgalmas előadás, ez most egy nyugodtabb, finomabb történet, és mivel én alapvetően lassú színésznek gondolom magam, nagyon jól érzem magam ebben a próbafolyamatban.

Milyen egy lassú színész?
D. L.: Ha például egy zenész-táncos nagyszínpadi előadás és egy ilyen lassabb folyású krimi között kell választanom, a szívem inkább az utóbbi felé húz. Mondom ezt úgy, hogy Szegeden a Makrancos Katában úgy hánytam-vetettem magam, mint még soha. Ez a darab viszont egy csemege. Itt most igazán lesz lehetőség megmutatni a nőiességemet, ráadásul a saját koromat játszhatom nagyon sok, elmaszkírozott karakterszerep után.
Visszaköszön majd az előadásotokban a Hitchcockra jellemző sejtelmesen rémisztő hangulat?
D. L.: Nem foglalkozunk ezzel. Először bennem is megfogalmazódott a kérdés, hogyan kell krimit játszani, aztán rájöttem, hogy erre nincs jó válasz. Danival közösen próbálgatjuk a dolgokat. Én például szeretek egy kicsit ellene menni a kézenfekvőnek. Nem gondolom, hogy föltétlenül meg kell határozni mindent már az elején, erőteljes arckifejezésekkel például. Nem stílust szeretnénk játszani, inkább egészségesnek tűnő embereket, akik amúgy gyilkosságba keverednek. Ráadásul nagyon izgalmas, hogy mindez kis térben történik a Szalonban. A hely arra sarkall, hogy csak a lényeget mutassuk meg, ne beszéljünk mellé, ne használjunk kliséket és ne durrogtassuk a jól ismert patronokat. Itt tényleg meg kell élni minden pillanatot, hiszen van, hogy a néző tíz centire ül tőlünk. De a színház pont erről kellene, hogy szóljon.

Mondtad, hogy szereted a társulati létet. Miért választottad most mégis a szabadúszást?
D. L.: Messze voltam a családomtól, Soprontól és bár azért mentem Szegedre 2010-ben, mert a férjem is ott játszott, azóta változott az életünk, és a színházban is változtak a dolgok, így a távozás mellett döntöttem. Most egy kisvárosban élek, Oroszlányban, egy csodálatos környéken a tó partján, és úgy tűnik, körvonalazódik egy fantasztikus lehetőség, amiről még nem beszélhetek, de nagyon bízom benne, hogy sikerül.

Addig pedig visszatérsz egy feladatra a Vígszínházba is.
D. L.: Nagyon jó dolgom volt ott és sokat köszönhetek Eszenyi Enikőnek. Pár hete hívott fel, hogy szükség lenne rám a Lumpáciusz Vagabunduszban. Nem is tudta, hogy épp szabad vagyok-e, egyszerűen csak megérezte, hogy most éppen tudok jönni. És ha ő hív, a válasz egyértelmű igen. Nagyon szerettem a társulatban lenni, ahogy Szegeden is nagy lehetőségeket kaptam, de amikor megváltoztak a dolgok, eszembe jutott, hogy Horvai István, Marton László, Hegedűs D. Géza, Eszenyi Enikő, Benedek Miklós és Zsámbéki Gábor is arra tanított, keressem tovább a helyem, ahol igazán a közönségnek játszhatok. Vagyis a jó társulati lét nagyon fontos számomra, miközben a szabadúszás is bejött. Nagyon szerencsés vagyok, hiszen annyi telefonhívást kaptam, hogy már szinte vissza kellett mondanom munkákat. Mindennap imádkozom és mindennap hálát adok a Jóistennek ezért. Nemrég kicsit megbetegedtem, kimerültnek éreztem magam, és elpityeredtem. Amikor Őze Áron ezt észrevette, odajött hozzám, és azt mondta, szedjem össze magam és örüljek, mert nagyon jó nekem. Nem tudom, miért van így, talán a bátorságom az, ami miatt mindig összejönnek a dolgok. Így most játszom a Rózsavölgyiben és márciustól a Vígben, aztán jön egy kis pihenő, és bízom benne, hogy októbertől elindul valami egészen új az életemben. Közben pedig keresgélek. Egy olyan dolgot, ami lehet, hogy nincs is, de én kitaláltam magamnak. Legyen színház és legyen mellette nagyon nagy nyugalom.