2015. november 05. / D. MAGYARI IMRE
Mint a folyamatosan lefelé csúszó (ha ez geológiailag elképzelhető) Középosztály-alsó nevű falu lakója, igen-igen nagy élvezettel olvastam Keresztury Tibor kis közösségünkről írt rövid tudósításait.
Mintha törzsvendég lennék az Ebihalban – az Ebihal, ha valaki nem tudná, egy kocsmává avanzsált, rozoga állóhajó a Dunán, ahol nyolcvanhoz közelítő öregurak Fonográf-számokat játszanak, mi mást, s ahol egy gyászoló gyülekezet tagjai minden előzetes bejelentés nélkül a vízbe szórják szó szerint drága halottjuk hamvait, de ezen csak az ott ülő német vízitúrázók csodálkoznak, elpuhult nyugat-európaiak, akik nem tudják, mi az igazi élet. Nemigen utaznak a HÉV-en sem, a négyeshatoson sem, ami abba a „sűrű, sötét éjszakába” fut, „ami jó ideje uralkodik nappal is a gyűlölet városában”.
Keresztury meglátja és meg is tudja írni mindennapi életünk otthonos rettenetességét, amitől könyvtárunk is (ha van) csak addig véd, amíg nem kell kitennünk a lábunkat a lakásunkból – de ide is bedobhatnak egy névtelen levelet, amit ugyan még nem rovásírással írtak, gyengébbek kedvéért, nyilván és csak egyelőre. Bár talán nem vagyunk teljesen védtelenek így sem, mondja a kötet. Véd az irónia és az önirónia. Bizonyos versek, bizonyos dalok. És véd a szűkebb közeg: a család. Megható és bensőséges írások szólnak – Hábi-Szádi szavaiként, intelmeiként – a két fiúhoz s a lányhoz: „Ha megvetnek és megaláznak olvasmányaidért, műveltségedért, ne érezd lúzernak magad…”; így szól ma egy atyai intelem az Ebihal vonzáskörzetében. Nemkülönben a szerző, a biciklizésen túl, felesége sugalmazására, rátalált a futásra s ebben egy másik, egy békés Magyarországra. Talán mindannyiunknak futnunk kéne…
Kritika (5)
Magvető Kiadó
240 oldal / 2990 Ft
Mintha törzsvendég lennék az Ebihalban – az Ebihal, ha valaki nem tudná, egy kocsmává avanzsált, rozoga állóhajó a Dunán, ahol nyolcvanhoz közelítő öregurak Fonográf-számokat játszanak, mi mást, s ahol egy gyászoló gyülekezet tagjai minden előzetes bejelentés nélkül a vízbe szórják szó szerint drága halottjuk hamvait, de ezen csak az ott ülő német vízitúrázók csodálkoznak, elpuhult nyugat-európaiak, akik nem tudják, mi az igazi élet. Nemigen utaznak a HÉV-en sem, a négyeshatoson sem, ami abba a „sűrű, sötét éjszakába” fut, „ami jó ideje uralkodik nappal is a gyűlölet városában”.
Keresztury meglátja és meg is tudja írni mindennapi életünk otthonos rettenetességét, amitől könyvtárunk is (ha van) csak addig véd, amíg nem kell kitennünk a lábunkat a lakásunkból – de ide is bedobhatnak egy névtelen levelet, amit ugyan még nem rovásírással írtak, gyengébbek kedvéért, nyilván és csak egyelőre. Bár talán nem vagyunk teljesen védtelenek így sem, mondja a kötet. Véd az irónia és az önirónia. Bizonyos versek, bizonyos dalok. És véd a szűkebb közeg: a család. Megható és bensőséges írások szólnak – Hábi-Szádi szavaiként, intelmeiként – a két fiúhoz s a lányhoz: „Ha megvetnek és megaláznak olvasmányaidért, műveltségedért, ne érezd lúzernak magad…”; így szól ma egy atyai intelem az Ebihal vonzáskörzetében. Nemkülönben a szerző, a biciklizésen túl, felesége sugalmazására, rátalált a futásra s ebben egy másik, egy békés Magyarországra. Talán mindannyiunknak futnunk kéne…
Kritika (5)
Magvető Kiadó
240 oldal / 2990 Ft