2015. június 06. / Szepesi Krisztina
Bagó Bertalan két és fél év után visszatér a Rózsavölgyi Szalonba, méghozzá ismét egy Ljudmila Ulickaja-darabbal, az Unokám, Benjaminnal, miközben a székesfehérvári Vörösmarty Színház művészeti vezetőjeként azért dolgozik közösen a csapattal, hogy beérjen munkájuk gyümölcse.
Ez már a második Ulickaja-rendezésed a Rózsavölgyiben.
B. B.: És az első, amit 2012 decemberében mutattunk be, még mindig telt házzal megy, de nemcsak ez az érdekes a történetben, hanem hogy akkor itt volt Ulickaja személyesen, és nagyon tetszett neki is az előadás. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy elküldte nekünk az Unokám, Benjamint, ami magyarországi bemutató lesz május 27-én. A nyolcvanas évek kezdetétől a fordulat évéig terjedő moszkvai időszakról ír, amit akkor a brezsnyevi pangás időszakának hívtak. Egy zsidó közösségben játszódik a történet, és arról szól, hogy egy anya hogyan próbálja restaurálni azt a világot, amiben korábban élt, és ennek érdekében elmegy egy olyan városba, amihez múltja fűződik, hogy onnan válasszon lányt, akivel összeházasítaná a fiát. Ezért mindent elkövet agresszíven, keményen, hogy aztán eljussanak egy nagyon emberi végkifejlet felé.
Az elmúlt években inkább klasszikus, nagyszínpadi közeghez szoktál rendezőként. Milyen visszatérni a Szalonba?
B. B.: Csináltam régebben sokfélét sok helyen, de mostanában valóban sokat rendezek kőszínházban. Meg kell mondanom, nagyon bírom az olyan helyzeteket, amikor nem állnak rendelkezésre eszközök, díszletek és erős anyagi háttér, így tulajdonképpen csak a színészekkel kell foglalkozni, és a látványvilágot is belülről, a színészek kompozíciójával lehet megoldani. De amúgy se vagyok egy nagy díszlet-balettozó. Az üres tereket szeretem a nagy színpadokon is, nagyon minimális díszlettel.
És amúgy is jellemző rád a színészbarát hozzáállás.
B. B.: A színészvezetés az egyik legfontosabb része a rendezésnek, és ez is a legnagyobb öröme a munkámnak. Sokkal izgalmasabb az üres térben lévő élő szövetek közti feszültséggel foglalkozni, mintha forgó, emelkedő, csillogó díszlettel tölteném az időt. Vagyis egyáltalán nem probléma számomra, hogy a Rózsavölgyiben csak azt a teret tudom használni, ami ott van. Nagyon sok helyen rendezek, és nagyon örülök annak is, hogy új emberekkel találkozhatok. Azért is jó ez, mert rákényszerülök arra, hogy újra és újra végiggondoljak dolgokat, amiket azoknak, akikkel már dolgoztam, nem kellene elmondanom, mert már fél szavakból is értjük egymást. Így viszont újra meg tudom fogalmazni a gondolatokat, ezáltal kristályosodik és pontosabbá is válik, amit szeretnék.
Korábban mondtad, hogy vágysz egy saját csapatra, ami Székesfehérváron két éve meg is adatott neked. Miért járod még mindig az országot rendezőként?
B. B.: A legfontosabb mindannyiunk számára Székesfehérvár, így én is oda összpontosítom minden energiámat. Mégis marad azért lekötetlen vegyértékem, vagyis szívesen megyek, ha hívnak máshová, de csak azokat a feladatokat vállalom el, amikhez tényleg kedvem van. Fontos, hogy milyen darabról van szó, és hogy érdekeljenek az emberek az adott színházban, és szívesen vegyek részt az általuk képviselt világban. Az embernek mindig meg kell mérettetnie önmagát, ha csak egy helyen dolgoznék, lehet, hogy bepunnyadnék. És jó is visszamenni egy ilyen munka után a saját színházamba az új tapasztalatokkal. Olyan, mintha újraélném ilyenkor az első találkozást.
Kezd most már kikristályosodni az, amit Székesfehérváron el szeretnétek érni?
B. B.: Az első évet szinte készen kaptuk, úgyhogy tulajdonképpen két éve dolgozunk ezen. Az érdekesség az volt, hogy az akkori megbízott igazgató hívott engem, hogy rendezzem meg Herczeg Ferenc Bizáncát, vagyis akkor is mentem volna oda dolgozni, ha nem kapjuk meg a színházat. Szerintem egy színháznak minimum öt év kell ahhoz, hogy beérjen. Úgy vélem, az első év nagyon jól sikerült, és a második sem volt rossz. Ennyi idő alatt volt időnk feszegetni egymás határait, így azt hiszem, a következő év már a kiteljesedés felé fog tendálni. Nagyon jó emberek és barátok vannak ebben a térben, komoly vegyértékek állnak a színpadon, és úgy látom, nagyon erős színházat tudunk ebből csinálni. Úgy érzem, mindannyian úgy látjuk, hogy a közös munka eredménye lassan beérik.
Látható, hogy ez a közös munka sok helyen nem működik. Mi tudtok ti?
B. B.: Toleránsak vagyunk egymással. Például most lesz a bemutatója Szikora Hamletjének, én pedig megnéztem egy próbát, de nem úgy ültem le vele beszélgetni utána, hogy én hogy rendeztem volna meg a Hamletet, hanem az ő gondolatait az ő logikai rendszerében akartam továbbfűzni úgy, hogy minél jobb legyen. Vagyis nem rivalizálunk, hanem segítjük egymást. Persze van egy jóféle rivalizálás, de talán az a titok, hogy ez nálunk nem azt jelenti, hogy beletaposunk a másik lelkébe, munkájába.
Ehhez az kell, hogy mindannyian hasonlóan gondolkodjatok a színházról?
B. B.: Szerintem teljesen különbözőek vagyunk Hargitai Ivánnal, Szikora Jánossal és Horváth Csabával is, de van bennünk egy közös törekvés az érték és a minőség felé. És azt hiszem, egymásban is azt szeretjük, hogy nagyon komolyan vesszük a színházat. Ez az alapattitűd, a közös nevező, de hogy aztán ki hogyan oldja meg feladatát, hogyan rendez, az már teljesen különböző lehet. És az is hozzátartozik, hogy se én, se Iván nem akarunk igazgató lenni. Elfogadjuk, hogy Szikora János az igazgató, és egy percig sem ragad el minket semmilyen hatalmi őrület, csak a közösség érdeke jár az eszünkben.
Miközben mindig emlegetik, hogy pályázhatnál igazgatói posztra, ami eddig csak egyszer történt meg.
B. B.: Még 2009-ben történt, hogy Bereményi Gézával és Herczeg Tamással pályáztunk közösen a Magyar Színházra, de nagyon látszott, hogy politikai döntés születik, ez pedig így nem érdekel.
Felszólalni se szoktál politikai kérdésekről.
B. B.: Mert minden benne van az előadásaimban. Nem dumálni kell róla, hanem meg kell csinálni a színpadon. És szerintem azok a jó előadások, legyen a darab klasszikus vagy kortárs, amikben benne van az élet.
Ez már a második Ulickaja-rendezésed a Rózsavölgyiben.
B. B.: És az első, amit 2012 decemberében mutattunk be, még mindig telt házzal megy, de nemcsak ez az érdekes a történetben, hanem hogy akkor itt volt Ulickaja személyesen, és nagyon tetszett neki is az előadás. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy elküldte nekünk az Unokám, Benjamint, ami magyarországi bemutató lesz május 27-én. A nyolcvanas évek kezdetétől a fordulat évéig terjedő moszkvai időszakról ír, amit akkor a brezsnyevi pangás időszakának hívtak. Egy zsidó közösségben játszódik a történet, és arról szól, hogy egy anya hogyan próbálja restaurálni azt a világot, amiben korábban élt, és ennek érdekében elmegy egy olyan városba, amihez múltja fűződik, hogy onnan válasszon lányt, akivel összeházasítaná a fiát. Ezért mindent elkövet agresszíven, keményen, hogy aztán eljussanak egy nagyon emberi végkifejlet felé.
Az elmúlt években inkább klasszikus, nagyszínpadi közeghez szoktál rendezőként. Milyen visszatérni a Szalonba?
B. B.: Csináltam régebben sokfélét sok helyen, de mostanában valóban sokat rendezek kőszínházban. Meg kell mondanom, nagyon bírom az olyan helyzeteket, amikor nem állnak rendelkezésre eszközök, díszletek és erős anyagi háttér, így tulajdonképpen csak a színészekkel kell foglalkozni, és a látványvilágot is belülről, a színészek kompozíciójával lehet megoldani. De amúgy se vagyok egy nagy díszlet-balettozó. Az üres tereket szeretem a nagy színpadokon is, nagyon minimális díszlettel.
És amúgy is jellemző rád a színészbarát hozzáállás.
B. B.: A színészvezetés az egyik legfontosabb része a rendezésnek, és ez is a legnagyobb öröme a munkámnak. Sokkal izgalmasabb az üres térben lévő élő szövetek közti feszültséggel foglalkozni, mintha forgó, emelkedő, csillogó díszlettel tölteném az időt. Vagyis egyáltalán nem probléma számomra, hogy a Rózsavölgyiben csak azt a teret tudom használni, ami ott van. Nagyon sok helyen rendezek, és nagyon örülök annak is, hogy új emberekkel találkozhatok. Azért is jó ez, mert rákényszerülök arra, hogy újra és újra végiggondoljak dolgokat, amiket azoknak, akikkel már dolgoztam, nem kellene elmondanom, mert már fél szavakból is értjük egymást. Így viszont újra meg tudom fogalmazni a gondolatokat, ezáltal kristályosodik és pontosabbá is válik, amit szeretnék.
Korábban mondtad, hogy vágysz egy saját csapatra, ami Székesfehérváron két éve meg is adatott neked. Miért járod még mindig az országot rendezőként?
B. B.: A legfontosabb mindannyiunk számára Székesfehérvár, így én is oda összpontosítom minden energiámat. Mégis marad azért lekötetlen vegyértékem, vagyis szívesen megyek, ha hívnak máshová, de csak azokat a feladatokat vállalom el, amikhez tényleg kedvem van. Fontos, hogy milyen darabról van szó, és hogy érdekeljenek az emberek az adott színházban, és szívesen vegyek részt az általuk képviselt világban. Az embernek mindig meg kell mérettetnie önmagát, ha csak egy helyen dolgoznék, lehet, hogy bepunnyadnék. És jó is visszamenni egy ilyen munka után a saját színházamba az új tapasztalatokkal. Olyan, mintha újraélném ilyenkor az első találkozást.
Kezd most már kikristályosodni az, amit Székesfehérváron el szeretnétek érni?
B. B.: Az első évet szinte készen kaptuk, úgyhogy tulajdonképpen két éve dolgozunk ezen. Az érdekesség az volt, hogy az akkori megbízott igazgató hívott engem, hogy rendezzem meg Herczeg Ferenc Bizáncát, vagyis akkor is mentem volna oda dolgozni, ha nem kapjuk meg a színházat. Szerintem egy színháznak minimum öt év kell ahhoz, hogy beérjen. Úgy vélem, az első év nagyon jól sikerült, és a második sem volt rossz. Ennyi idő alatt volt időnk feszegetni egymás határait, így azt hiszem, a következő év már a kiteljesedés felé fog tendálni. Nagyon jó emberek és barátok vannak ebben a térben, komoly vegyértékek állnak a színpadon, és úgy látom, nagyon erős színházat tudunk ebből csinálni. Úgy érzem, mindannyian úgy látjuk, hogy a közös munka eredménye lassan beérik.
Látható, hogy ez a közös munka sok helyen nem működik. Mi tudtok ti?
B. B.: Toleránsak vagyunk egymással. Például most lesz a bemutatója Szikora Hamletjének, én pedig megnéztem egy próbát, de nem úgy ültem le vele beszélgetni utána, hogy én hogy rendeztem volna meg a Hamletet, hanem az ő gondolatait az ő logikai rendszerében akartam továbbfűzni úgy, hogy minél jobb legyen. Vagyis nem rivalizálunk, hanem segítjük egymást. Persze van egy jóféle rivalizálás, de talán az a titok, hogy ez nálunk nem azt jelenti, hogy beletaposunk a másik lelkébe, munkájába.
Ehhez az kell, hogy mindannyian hasonlóan gondolkodjatok a színházról?
B. B.: Szerintem teljesen különbözőek vagyunk Hargitai Ivánnal, Szikora Jánossal és Horváth Csabával is, de van bennünk egy közös törekvés az érték és a minőség felé. És azt hiszem, egymásban is azt szeretjük, hogy nagyon komolyan vesszük a színházat. Ez az alapattitűd, a közös nevező, de hogy aztán ki hogyan oldja meg feladatát, hogyan rendez, az már teljesen különböző lehet. És az is hozzátartozik, hogy se én, se Iván nem akarunk igazgató lenni. Elfogadjuk, hogy Szikora János az igazgató, és egy percig sem ragad el minket semmilyen hatalmi őrület, csak a közösség érdeke jár az eszünkben.
Miközben mindig emlegetik, hogy pályázhatnál igazgatói posztra, ami eddig csak egyszer történt meg.
B. B.: Még 2009-ben történt, hogy Bereményi Gézával és Herczeg Tamással pályáztunk közösen a Magyar Színházra, de nagyon látszott, hogy politikai döntés születik, ez pedig így nem érdekel.
Felszólalni se szoktál politikai kérdésekről.
B. B.: Mert minden benne van az előadásaimban. Nem dumálni kell róla, hanem meg kell csinálni a színpadon. És szerintem azok a jó előadások, legyen a darab klasszikus vagy kortárs, amikben benne van az élet.