2015. november 05. / DMI
A szélesebb közönség még keveset tud az 1990-ben született Hevesi Juditról, akinek ez az első kötete, de aki az átlagosnál (az egészségesnél) többet foglalkozik irodalommal, az már kritikák, interjúk, tudósítások alatt találkozhatott a nevével a prae.hu vagy a litera.hu portálokon, s néhány éve verseit is olvashatjuk.
Most nem akárki: Tóth Krisztina ajánlja költeményeit a borítófülön: „Nincs ebben a kötetben szójáték, se szemkápráztató formatechnika, csak a tisztánlátás kényszere. Ezek a versek mindig azt kérdezik monoton makacssággal: vajon mennyit hozunk magunkkal a múlt örökségéből, és mennyit viszünk tovább.”
Hevesi Judit sokat hoz, sokat cipel, letehetetlenül, a múltból, a nagyszülők, elsősorban nagyanya, a mama emlékét, de a holokausztét is: „fagyban is / felpróbálom / a legkisebb bakancsot / a Duna-parton / vendégségbe úszom / a vízbe lőtt nagyszüleimhez” (amnéziaterápia). Sötét ragyogású, komor versek ezek, emlékezetes sorokkal, részekkel. Bár nagyon zártak, nehezen feltörhetők még – számomra legalábbis –, a mögöttük rejlő élmények, események, családi történetek csak sejthetők; mintha vastag falon át hallanánk valami szomorú és felkavaró (szép?) zenét. (Ahogy talán Hevesi Judit is hallja, érzékeli a múltat.) Gondolom, ez a zártság oldódik majd az idővel. Nehéz huszonöt évesen szavakat találni mindarra a felfoghatatlanra, ami a költőt nyomasztja, amiről beszélni szeretne; őt magát is zavarja dadogása: „Elakadó szavakkal beszélni mifelénk / nem szokás. / Idehazudok hát valami megfoghatót / hogy minden még éppen kibírható legyen…” A verseket olvasva bízhatunk abban, hogy a tisztánlátás kényszere elvezet a tisztánlátáshoz – a még tisztábban látáshoz.
Kritika (5)
Magvető Kiadó
60 oldal / 2290 Ft
Most nem akárki: Tóth Krisztina ajánlja költeményeit a borítófülön: „Nincs ebben a kötetben szójáték, se szemkápráztató formatechnika, csak a tisztánlátás kényszere. Ezek a versek mindig azt kérdezik monoton makacssággal: vajon mennyit hozunk magunkkal a múlt örökségéből, és mennyit viszünk tovább.”
Hevesi Judit sokat hoz, sokat cipel, letehetetlenül, a múltból, a nagyszülők, elsősorban nagyanya, a mama emlékét, de a holokausztét is: „fagyban is / felpróbálom / a legkisebb bakancsot / a Duna-parton / vendégségbe úszom / a vízbe lőtt nagyszüleimhez” (amnéziaterápia). Sötét ragyogású, komor versek ezek, emlékezetes sorokkal, részekkel. Bár nagyon zártak, nehezen feltörhetők még – számomra legalábbis –, a mögöttük rejlő élmények, események, családi történetek csak sejthetők; mintha vastag falon át hallanánk valami szomorú és felkavaró (szép?) zenét. (Ahogy talán Hevesi Judit is hallja, érzékeli a múltat.) Gondolom, ez a zártság oldódik majd az idővel. Nehéz huszonöt évesen szavakat találni mindarra a felfoghatatlanra, ami a költőt nyomasztja, amiről beszélni szeretne; őt magát is zavarja dadogása: „Elakadó szavakkal beszélni mifelénk / nem szokás. / Idehazudok hát valami megfoghatót / hogy minden még éppen kibírható legyen…” A verseket olvasva bízhatunk abban, hogy a tisztánlátás kényszere elvezet a tisztánlátáshoz – a még tisztábban látáshoz.
Kritika (5)
Magvető Kiadó
60 oldal / 2290 Ft