A szabadtéri végvár – Árkosi Árpád rendező, a Zsámbéki Nyári Színház új vezetője
2015. július 03. / -bázispress-

Lehetetlen volna itt felsorolni a munkáidat, rendezéseidet, úgyhogy inkább a pályád számodra jelentősebb állomásaiból emelj ki néhányat!

Á. Á.: A színházzal való megismerkedésem a Nehézipari Műszaki Egyetemhez kötődik, Miskolchoz, a hetvenes évek elején, ahol az ottani Silány Kínpad nevű szatíra színháznak voltam a vezetője. Utána a Pál István által vezetett Szegedi Egyetemi Színpad következett, amelynek színésze, rendezője és később vezetője is lettem. Egy újabb fontos időszak a szolnoki Szigligeti Színház volt, amelynek talán leg­je­len­tő­sebb korszakában – Pál István mellett – öt évig volt szerencsém rendezőként dolgozni. Szolnok után szinte végig szabadúszó voltam, illetve előfordult, hogy rövid időre leszerződtem valamely színházhoz, de aztán az eszmények megtöretvén újra keresgélésben és úton voltam. Ennek a jelentősebb állomásai a határon túli színházakhoz való kirándulásaim, amelyek 22 évet jelentettek az életemből. Kassán, Komáromban, Be­reg­szá­szon, Temesváron és az összes romániai magyar színházban megfordultam, csak a Vajdaságba nem sikerült eljutnom. A debreceni Csokonai Színházban rendszeresen dolgoztam vendégként, és egy évig a prózai tagozat megbízott főrendezője lettem. Ide mind a mai napig visszatérek rendezni. Szegedet is megjártam, művészeti ve­ze­tő­ként dolgoztam, de másfél év biztató kísérletei után elmenekültem a városból. A kilencvenes évek elején történt ez, amikor már látszódott, hogy a hatalmi struktúra nem tud egyetérteni a színházi célokat tekintve. Felőrlődtem a színházon belüli harcban, a konzervatívabb és a progresszívebb szándékok közötti egyensúlyozásban. Voltak alternatív kísérleteim is, afféle Zrínyi-kirohanások a kőszínház falai közül, de nem tudtam végül saját gárdát, önálló társulatot létrehozni, ezért a falakon belül maradtam, mert ott tudtam nagy eséllyel megcsinálni azt, amit elképzeltem.

Idén felkértek a Zsámbéki Nyári Színház vezetésére. Mi volt a motiváció a döntésre, hogy elvállalod?
Á. Á.: A legfontosabb motiváció az élmény, amit nézőként itt megélhettem. Főleg a határon túli színházi rendezéseimet hívták, de helyben is dolgozhattam egy nyáron. Mindig figyelemmel kísértem a zsámbéki határokon túli és hazai amatőr színházi fesztiválokat, és láttam a jelentősebb színházi megmozdulásokat. Azt a fajta teremtett helyet, minőséget és reményt, amit Mátyás Irén elkezdett és létrehozott, továbbra is elérendő célnak tekintem. Nagy megtiszteltetés a felkérés arra, hogy folytassam, újrafogalmazzam ezeket a szándékokat. A színház anyagi és infrastrukturális lehetőségei most nagyon méltatlanok, de éppen ez a kihívás benne.

Hogyan látod, milyen helyzetben van most Zsámbék és milyenek a lehetőségei?
Á. Á.: Mátyás Irén halála után jogosnak tűnhet az aggodalom, hogy folytatható-e az általa megteremtett út. Mindannyian tudjuk, hogy erős személyiségével és a kialakított kapcsolataival is alig tudta tartani ezt a szabadtéri végvárat. Engem vonzanak a látszólag reménytelen helyzetek. A válság mindig jó történet az ember életében és most, amikor válságban van egy színházi műhely, akkor ez kihívás elé állít.

Milyen irányban érdemes tervezni? Mik az elképzeléseid arról, ami itt létrejöhet, amit te tennél hozzá?
Á. Á.: Az volna a cél, hogy a Zsámbéki-medence lakossága és az ott élők erősebben kötődjenek, magukénak érezzék ezt a fesztivált és a színház szakmai misszióját. Ugyanakkor nem veszni hagyni azt, ami elkezdődött a Bázison, hanem megerősíteni, és Európa egyik legerősebb kulturális eseményévé tenni. Ez akkora nagy álmodás, amit csak halkan merek kimondani. Ez az én valódi küldetésem. Hasonló érzésem van most, mint amiről Irén mesélt, amikor ideérkezésekor eldöntötte, hogy Zsámbékhoz köti az életét. Én is hiszek benne, hogy a Romtemplom, a Zárdakert, a Zichy-kastély, a domb a maga el­ha­gya­tott­sá­gá­val és a Műemlék Rakétabázis olyan örökségek, melyekre építeni továbbra is fontos. Ez az érintettség mindenből sugárzik Zsámbékon és hívja az embert. Itt múltunk és jelenünk viszonylatait, azoknak a jogosultságát és hitelességét kell kutatni, és erre építeni a színházi törekvéseket. Eközben a többi település viszonylatában is szükséges és kell is gondolkodni.

Kikkel képzeled el a munkát?
Á. Á.: A Zsámbéki Színházi Bázisnak eddig is volt egy szűk csapata, akiknek a munkájára számítok, amíg csak úgy érzik, hogy tudnak velem jönni, és hiteles vezető vagyok a számukra. A jövőben pedig megpróbálom a világ színházait ismerő barátaimat is megszólítni, hogy fontos nemzetközi áramlatba csatlakoztathassuk Zsámbékot.

Hogyan fog kinézni az idei szezon?
Á. Á.: A korábban is itt dolgozó művészeti munkatársak, Artner Szilvia és Váradi Nóra tervezése valósul meg idén, kiegészülve Kozma András és az én elképzeléseimmel. Az évadban ezt próbáljuk meg kivitelezni. Függetlenül attól, hogy később ismerkedtem meg vele, képviselni tudom minden szegmensét. Nem annyira elrugaszkodva a hagyományoktól, de újdonsággal fűszerezve, mind a helyi közönség, mind a fővárosiak számára izgalmassá téve. Hajóskapitány vagyok, aki olyan hajóra szállt fel, amit nem tudott minden eresztékében átvizsgálni, ugyanakkor a munkatársaim iránt, akik régi tengerészek, bizalommal vagyok. Hiszem, hogy végig tudjuk hajózni ezt a nyarat, hiszen a szándékaink megkérdőjelezhetetlenül őszinték és tiszták.

A te életedben mekkora változás lesz a „kivonulás”?
Á. Á.: Előfordult már ilyen kivonulás az életemben, amikor falura költöztem, de az magánéleti okból történt, mert szükségem volt arra, hogy új közegben újraépítsem magamat. A mostani egy nagyobb vállalkozás: az eszményeimmel vonulok ki egy olyan terepre, amelyben csak remélhetem, hogy empátiát és elfogadást tapasztalok. Kérdés az is, hogy vajon képes leszek-e még ilyen idős korban nem terhére, hanem örömére lenni egy közösségnek. Az a színházi eszmény, amivel világéletemben házaltam, alkalmas lesz-e itt egy olyan tűz meggyújtására, aminél mások is melegedni tudnak majd? Szeretném hinni, hogy ez a hely még sokáig lehetőséget fog kínálni erre.