2015. szeptember 01. / IM
„Csillapíthatatlanul unom, hogy intézménnyé váltam” – írja Kertész és ez a kedvetlen fásultság következetesen, mindvégig jelen van ebben a fura, naplószerű antiregényben, A végső kocsmában.
A Nobel-díj egyszer s mindenkorra lehetetlenné tette, teszi a szerző számára, hogy a saját életét (hogy sorsot ne említsünk) élje, kötelező, kihagyhatatlan programok végeláthatatlan áradata. Buta protokollesemények, fárasztó és felesleges utazások, díszebédek, díszvacsorák, újabb és újabb díjátadók, polgármesterek, miniszterek, államfők. Kézfogások, díszkoncertek, felolvasóestek.
A végső kocsma nem kis részben ettől a szerzőtől teljesen elidegenült „Kertész-márkáról” szól, a márkáról, amely nem hagyja, hogy valóban azzal az egyetlen dologgal foglalkozzon, amelyben kiteljesedik, ha a boldogságot azért nem is volna illő felhozni. Jelesül: az írás lehetetlenségével, az alkotói magány megteremtésének kínkeserves próbálkozásaival, rendszerint valamikor hajnali kettő és öt óra között a laptop kékesen derengő fényénél. „Egy életforma, amely maga alá temet, s amelyet egyszerűen nem tudok uralni” – írja. Az alkotókedv hullámokban éri utol Kertészt, elbizonytalanodik, majd fellelkesül, ízlelgeti A végső kocsma című regényének megírhatatlanságát, az új írói szemléletmódok kipróbálását, visszavonását. Küzd a szöveggel, a végsővel, miközben naplószerűen részesei vagyunk a testi leépülésnek, a kínoknak és az elhatalmasodó levertségnek.
Kertész Imre persze következetes most is, vállalt irodalmi radikalizmusa találkozik lebilincselő stílusával, szellemes, de még inkább fanyar humorú bon mot-ival és, ha nem sütötte volna még el ezt a címet, egy megírhatatlan regény hallatlanul izgalmas felszámolásával.
Kritika (5)
Magvető Kiadó
393 oldal / 3490 Ft
A Nobel-díj egyszer s mindenkorra lehetetlenné tette, teszi a szerző számára, hogy a saját életét (hogy sorsot ne említsünk) élje, kötelező, kihagyhatatlan programok végeláthatatlan áradata. Buta protokollesemények, fárasztó és felesleges utazások, díszebédek, díszvacsorák, újabb és újabb díjátadók, polgármesterek, miniszterek, államfők. Kézfogások, díszkoncertek, felolvasóestek.
A végső kocsma nem kis részben ettől a szerzőtől teljesen elidegenült „Kertész-márkáról” szól, a márkáról, amely nem hagyja, hogy valóban azzal az egyetlen dologgal foglalkozzon, amelyben kiteljesedik, ha a boldogságot azért nem is volna illő felhozni. Jelesül: az írás lehetetlenségével, az alkotói magány megteremtésének kínkeserves próbálkozásaival, rendszerint valamikor hajnali kettő és öt óra között a laptop kékesen derengő fényénél. „Egy életforma, amely maga alá temet, s amelyet egyszerűen nem tudok uralni” – írja. Az alkotókedv hullámokban éri utol Kertészt, elbizonytalanodik, majd fellelkesül, ízlelgeti A végső kocsma című regényének megírhatatlanságát, az új írói szemléletmódok kipróbálását, visszavonását. Küzd a szöveggel, a végsővel, miközben naplószerűen részesei vagyunk a testi leépülésnek, a kínoknak és az elhatalmasodó levertségnek.
Kertész Imre persze következetes most is, vállalt irodalmi radikalizmusa találkozik lebilincselő stílusával, szellemes, de még inkább fanyar humorú bon mot-ival és, ha nem sütötte volna még el ezt a címet, egy megírhatatlan regény hallatlanul izgalmas felszámolásával.
Kritika (5)
Magvető Kiadó
393 oldal / 3490 Ft