2015. szeptember 08. / Kovács Gellért
Tán nem esünk túlzásba, ha azt állítjuk: ő készítette minden idők legizgalmasabb westernfilmjeit. Egy hagyományosan amerikai műfaj olasz nemzetiségű megújítójaként a mai napig hatást gyakorol – a milliónyi mezei filmőrült mellett persze – az olyan újkori rendezőzsenikre is, mint amilyen
például örökségének lelkes újrahasznosítója, Quentin Tarantino. Leone epikus, festői szépségű remekműve, a Volt egyszer egy Vadnyugat szeptember 17-től ismét megcsodálható néhány magyar mozivásznon. Ennek örömére vesszük át e mindenféle értelemben súlyos zseni nem túl terjedelmes, de annál jelentősebb életművének emblematikus állomásait.
Egy maréknyi dollárért (1964)
Akkortájt a stáb annyira félt a lebőgéstől, hogy jelentős részük álnéven szerepelt a stáblistán. Sergio Leone akkor már túl volt első önálló rendezésén (A rodoszi kolosszus, 1961), s aki azt a történelmi kalandfilmet megnézi, rá is ismerhet stílusára, de mi volt az ahhoz képest, amit az úgynevezett Dollár-trilógia első darabjában bemutatott! A „név nélküli ember”, azaz Clint Eastwood nem tehette meg, hogy letagadja személyazonosságát, elvégre Amerikából „lovagolt be” a spanyolországi forgatásra. Ha nem jött volna be a számítása, mehetett volna vissza a hollywoodi meghallgatásokra, s bizonyára nem úgy alakult volna az ő karrierje sem, mint amilyennek ma ismerjük. Amikor ennek az igazán kockázatos filmnek elindult az igencsak coolra animált főcíme, megszólalt Ennio Morricone zenéje, még nyilván nem volt egyértelmű, hogy a zsinór nemcsak füstölögni kezdett a más filmesek által már korábban meggyújtott spagettiwestern dinamitjain, de mire Eastwood flegma, szivarkát rágcsáló, keveset beszélő, biztosan tüzelő revolverhőse kijátszotta egymás ellen a rivális bandákat, elintézte Gian Maria Volontét (Leone egyébként A testőr című Kurosawa-szamurájfilmből merített a forgatókönyvhöz), az is bebizonyosodott, hogy bizony berobbant a műfaj rendesen.
Pár dollárral többért (1965)
Itt már ketten voltak a gazemberek ellenében, kellett is az erősítés, hiszen Volonté egy másik gonosz képében reinkarnálódott! Eastwood párja a fejvadászok legravaszabbika, azaz Lee van Cleef, s ők versengenek egymással, töltögetik a fegyvereket, céloznak és lőnek (természetesen nagyon pontosan), no és összefognak ebben a talán nem annyira kimagasló, de mindenképpen élvezetes spagettiwesternben. Elvégre itt is mindent megkapunk, amit elvárhatunk: cinikus dialógusokat, feszült párbajokat – és persze tesztoszteront minden mennyiségben. Ráadásul nem is kell annyira koncentrálnunk, s az egyik mellékszerepben a pár évvel később befutott, európai nagyágyút, Klaus Kinskit is kiszúrhatjuk!
A Jó, a Rossz és a Csúf (1966)
Ügyes a cím: hiába beszélhetünk három különböző karakterű főszereplőről (Eastwood és Van Cleef mellé a parádésan őrült Eli Wallach csatlakozott), mint Leone filmjeiben s a spagettiwesternekben általában, most se nagyon van olyan, hogy egyértelműen jó vagy rossz, esetleg csúf. Mindenki mocskos, mindenkinek van valamennyire szíve és rettentő sok bűne – mindenki megéri a maga pénzét. Pontosabban a maga aranyát, hisz a leonésan erőszakos (de a kegyetlenségeket továbbra se dicsőítő), szűk háromórás történet a Konföderáció kincse körül forgolódik, illetve azt akarják megszerezni a csibészek. E fanyar humorú, pazar beállításokban bővelkedő western volt Leone és Eastwood utolsó közös filmje, s ennél szebb végső, puskaporos randit aligha adhattak volna egymásnak. Tarantinónak, aki állítólag saját filmjei forgatásakor számtalanszor instruálja úgy operatőrét, hogy egy „Leone-féle közelit” szeretne kérni, ez a kedvenc műve a mestertől.
Volt egyszer egy Vadnyugat (1968)
4 389 852. Magyarországon ennyi néző látta filmszínházban, 1974 elejétől 1990 kora tavaszáig, vagyis addig, amíg Leone Amerika-trilógiájának nyitódarabját forgalmazásban tartotta a Mokép. Döbbenetes szám, úgy meg pláne, ha eláruljuk azt is, hogy a külföldi mozifilmek behozataláról az átkosban döntő Filmátvételi Bizottságnak voltak olyan tagjai, akik szerint talán nem is számíthatott igazi közönségsikerre. (A részletekről Gál Mihály: „A vetítést vita követte” című, remek könyvéből lehet továbbtájékozódni.) Annyiban mondjuk igaza volt a kétkedő elvtársi hangoknak, hogy Leone lenyűgöző csúcsprodukcióját Amerikában valóban nem fogadták először túlságosan lelkesen, ám Európa hamarabb elájult tőle, s később a tengerentúlon is arra a kitüntető helyre sorolták, ahova való. Mert a Volt egyszer egy Vadnyugat a szuperlatívuszok és a meghökkentő megoldások filmje. Henry Fonda eljátszotta élete első pszichopatáját, Charles Bronson úgy formázta a titokzatos bosszúálló figuráját, hogy elődjeihez képest szó szerint harmonikázni lehetett a különbséget, Jason Robards minden idők egyik legszerethetőbb banditáját tette bele a szélesvásznú közösbe – Claudia Cardinale pedig egyetlen női főszereplőként hangsúlyozta tovább az egyébként is uralkodó, operaszerű szomorúságot. Hosszan lehetne sorolni a film erényeit: lassú, de nem lomha, feszült, de nem feszengő, helyenként túlkomponált, viszont kicsit se tűnik mesterkéltnek. Vonatot még nem vártak, sínpályát nem építettek ilyen hatásosan: aki egyszer látta ezt a filmet, sose tudja kiverni a fejéből. De miért is akarná? Erre a Vadnyugatra bármikor katartikus élmény visszautazni!
Egy marék dinamit (1971)
Leone érett filmjei közül talán ez a legkevésbé népszerű, s nem a James Coburn – Rod Steiger duó ezért a felelős. A viszonylagos érdektelenségért inkább a politikus hangnem okolható. A baloldali hevülettől valóban fűtött, ám az ilyesfajta gondolatokkal igenis ízléssel és bölcsen gazdálkodó, sőt, azokat erőteljesen kritizáló western a mexikói forradalom idején játszódik, s csak annyiban reflektál a hetvenes évek aktuális (olasz) eseményeire, amennyire még elfér mellette a műfaj többi kötelező motívuma is. Kétségtelenül kevesebb benne a Leonéra jellemző, bravúros nagyjelenet, s talán nem is akar annyira grandiózus lenni, mint a korábbi filmek, de félresikerültnek véletlenül se nevezhető. Heroikus, eszes, rutinosan levezényelt – és a színészek most is nagyszerűek!
Volt egyszer egy Amerika (1984)
Hosszú alkotói szünet és előkészület után került mozikba Leone megindító és elsőrangú, sokat szenvedett szívügye. A film eredeti hosszát brutálisan megkurtították az első amerikai bemutatóra – bár Leone az utolsó pillanatig hevesen küzdött ellene. Így lett 139 perces, de ezt véletlenül se kezelhetjük olyan változatnak, mely alapján érdemes lenne megítélni a filmet. Az Európában forgalmazott, 229 perces verzió már tökéletesen alkalmas a befogadásra, ám ma már elérhető a nagyjából eredetinek tekinthető, 251 perces Volt egyszer egy Amerika is. Bármelyiket nézzük e két vágás közül, magával ragadó alkotást láthatunk: barátságok, szerelmek, gengszterek, bűnesetek, árulások történetét – egy egyszer volt Amerika történetét. Leone idősíkok között utaztat, s nem mond el mindent kétszer: áldozatot, összpontosítást kér közönségétől. Cserébe sorsról és vérgőzös ármányokról mesél, mindeközben pedig olyan érzelmeket közvetít, melyek szinte hipnotizálják a befogadót. Robert De Niro és James Woods fantasztikus, a többiek nemkülönben. 1989-ben bekövetkezett haláláig Sergio Leone nem forgatott többet, s bár ekkor még csak 60 éves volt, a Volt egyszer egy Amerika összegző búcsúfilmként is megállja a helyét.
Sergio és Ennio
Ennio Morricone az európai filmzene legnagyobb lángelméje, kívánságműsorok és szakmai toplisták állandó dobogósa. Példakép. Rendező és zeneszerző között nagyon ritka az olyan szoros és eredményes együttműködés, mint amilyen Leone és közte volt: húsz évig, azaz pályája végéig dolgozott a rendezővel, s ugyanazt tette a zenével, mint Leone a mozgóképpel. Egyszerre keményítette és lágyította a választott műfaj zenei megszólalását – a végeredmény pedig maga volt a spagettiwestern hangja. Kompozíciói az egyik pillanatban még füttyös kalandba hívják az embert, a másikban már szinte elviselhetetlen feszültséget teremtenek – és ha egyszer elszabadultak az indulatok, senki se állította meg azok kitörését és áradását.
Morricone használt először elektromos gitárt egy westernzenéhez; a dallammal, tehát a „slágeres” megfogalmazással ugyanolyan jó barátságot ápolt, mint a zajokkal és a zörejekkel. Leone nem egyszer zenére forgatott, alighanem gyűjtők ezrei állnának sorba, ha előkerülnének azokat a lejátszók, melyek a Volt egyszer egy Vadnyugat helyszínein szóltak. Az idén 87 éves maestro (aki 2016 elején sokadszor koncertezik majd Budapesten) évtizedek óta nem szerzett westernhez komplett zenét, az utolsó Bud Spencer egyik bájos vígjátéka, az Aranyeső Yukkában volt, 1981-ben. Bár sokáig nem voltak jóban (konfliktusuk bonyolult és többrétű, maradjunk annyiban, hogy Morricone szerint nem bánik mindig jól a muzsikával), Quentin Tarantino mégis rábeszélte, hogy írja meg neki új westernje, a The Hateful Eight teljes kísérőzenéjét. A felvételek már befejeződtek, a szerencsések tán még össze is futhattak a két úriemberrel Prágában, hisz egy ottani stúdióban rögzítették a végeredményt. [kep3]
például örökségének lelkes újrahasznosítója, Quentin Tarantino. Leone epikus, festői szépségű remekműve, a Volt egyszer egy Vadnyugat szeptember 17-től ismét megcsodálható néhány magyar mozivásznon. Ennek örömére vesszük át e mindenféle értelemben súlyos zseni nem túl terjedelmes, de annál jelentősebb életművének emblematikus állomásait.
Egy maréknyi dollárért (1964)
Akkortájt a stáb annyira félt a lebőgéstől, hogy jelentős részük álnéven szerepelt a stáblistán. Sergio Leone akkor már túl volt első önálló rendezésén (A rodoszi kolosszus, 1961), s aki azt a történelmi kalandfilmet megnézi, rá is ismerhet stílusára, de mi volt az ahhoz képest, amit az úgynevezett Dollár-trilógia első darabjában bemutatott! A „név nélküli ember”, azaz Clint Eastwood nem tehette meg, hogy letagadja személyazonosságát, elvégre Amerikából „lovagolt be” a spanyolországi forgatásra. Ha nem jött volna be a számítása, mehetett volna vissza a hollywoodi meghallgatásokra, s bizonyára nem úgy alakult volna az ő karrierje sem, mint amilyennek ma ismerjük. Amikor ennek az igazán kockázatos filmnek elindult az igencsak coolra animált főcíme, megszólalt Ennio Morricone zenéje, még nyilván nem volt egyértelmű, hogy a zsinór nemcsak füstölögni kezdett a más filmesek által már korábban meggyújtott spagettiwestern dinamitjain, de mire Eastwood flegma, szivarkát rágcsáló, keveset beszélő, biztosan tüzelő revolverhőse kijátszotta egymás ellen a rivális bandákat, elintézte Gian Maria Volontét (Leone egyébként A testőr című Kurosawa-szamurájfilmből merített a forgatókönyvhöz), az is bebizonyosodott, hogy bizony berobbant a műfaj rendesen.
Pár dollárral többért (1965)
Itt már ketten voltak a gazemberek ellenében, kellett is az erősítés, hiszen Volonté egy másik gonosz képében reinkarnálódott! Eastwood párja a fejvadászok legravaszabbika, azaz Lee van Cleef, s ők versengenek egymással, töltögetik a fegyvereket, céloznak és lőnek (természetesen nagyon pontosan), no és összefognak ebben a talán nem annyira kimagasló, de mindenképpen élvezetes spagettiwesternben. Elvégre itt is mindent megkapunk, amit elvárhatunk: cinikus dialógusokat, feszült párbajokat – és persze tesztoszteront minden mennyiségben. Ráadásul nem is kell annyira koncentrálnunk, s az egyik mellékszerepben a pár évvel később befutott, európai nagyágyút, Klaus Kinskit is kiszúrhatjuk!
A Jó, a Rossz és a Csúf (1966)
Ügyes a cím: hiába beszélhetünk három különböző karakterű főszereplőről (Eastwood és Van Cleef mellé a parádésan őrült Eli Wallach csatlakozott), mint Leone filmjeiben s a spagettiwesternekben általában, most se nagyon van olyan, hogy egyértelműen jó vagy rossz, esetleg csúf. Mindenki mocskos, mindenkinek van valamennyire szíve és rettentő sok bűne – mindenki megéri a maga pénzét. Pontosabban a maga aranyát, hisz a leonésan erőszakos (de a kegyetlenségeket továbbra se dicsőítő), szűk háromórás történet a Konföderáció kincse körül forgolódik, illetve azt akarják megszerezni a csibészek. E fanyar humorú, pazar beállításokban bővelkedő western volt Leone és Eastwood utolsó közös filmje, s ennél szebb végső, puskaporos randit aligha adhattak volna egymásnak. Tarantinónak, aki állítólag saját filmjei forgatásakor számtalanszor instruálja úgy operatőrét, hogy egy „Leone-féle közelit” szeretne kérni, ez a kedvenc műve a mestertől.
Volt egyszer egy Vadnyugat (1968)
4 389 852. Magyarországon ennyi néző látta filmszínházban, 1974 elejétől 1990 kora tavaszáig, vagyis addig, amíg Leone Amerika-trilógiájának nyitódarabját forgalmazásban tartotta a Mokép. Döbbenetes szám, úgy meg pláne, ha eláruljuk azt is, hogy a külföldi mozifilmek behozataláról az átkosban döntő Filmátvételi Bizottságnak voltak olyan tagjai, akik szerint talán nem is számíthatott igazi közönségsikerre. (A részletekről Gál Mihály: „A vetítést vita követte” című, remek könyvéből lehet továbbtájékozódni.) Annyiban mondjuk igaza volt a kétkedő elvtársi hangoknak, hogy Leone lenyűgöző csúcsprodukcióját Amerikában valóban nem fogadták először túlságosan lelkesen, ám Európa hamarabb elájult tőle, s később a tengerentúlon is arra a kitüntető helyre sorolták, ahova való. Mert a Volt egyszer egy Vadnyugat a szuperlatívuszok és a meghökkentő megoldások filmje. Henry Fonda eljátszotta élete első pszichopatáját, Charles Bronson úgy formázta a titokzatos bosszúálló figuráját, hogy elődjeihez képest szó szerint harmonikázni lehetett a különbséget, Jason Robards minden idők egyik legszerethetőbb banditáját tette bele a szélesvásznú közösbe – Claudia Cardinale pedig egyetlen női főszereplőként hangsúlyozta tovább az egyébként is uralkodó, operaszerű szomorúságot. Hosszan lehetne sorolni a film erényeit: lassú, de nem lomha, feszült, de nem feszengő, helyenként túlkomponált, viszont kicsit se tűnik mesterkéltnek. Vonatot még nem vártak, sínpályát nem építettek ilyen hatásosan: aki egyszer látta ezt a filmet, sose tudja kiverni a fejéből. De miért is akarná? Erre a Vadnyugatra bármikor katartikus élmény visszautazni!
Egy marék dinamit (1971)Leone érett filmjei közül talán ez a legkevésbé népszerű, s nem a James Coburn – Rod Steiger duó ezért a felelős. A viszonylagos érdektelenségért inkább a politikus hangnem okolható. A baloldali hevülettől valóban fűtött, ám az ilyesfajta gondolatokkal igenis ízléssel és bölcsen gazdálkodó, sőt, azokat erőteljesen kritizáló western a mexikói forradalom idején játszódik, s csak annyiban reflektál a hetvenes évek aktuális (olasz) eseményeire, amennyire még elfér mellette a műfaj többi kötelező motívuma is. Kétségtelenül kevesebb benne a Leonéra jellemző, bravúros nagyjelenet, s talán nem is akar annyira grandiózus lenni, mint a korábbi filmek, de félresikerültnek véletlenül se nevezhető. Heroikus, eszes, rutinosan levezényelt – és a színészek most is nagyszerűek!
Volt egyszer egy Amerika (1984)
Hosszú alkotói szünet és előkészület után került mozikba Leone megindító és elsőrangú, sokat szenvedett szívügye. A film eredeti hosszát brutálisan megkurtították az első amerikai bemutatóra – bár Leone az utolsó pillanatig hevesen küzdött ellene. Így lett 139 perces, de ezt véletlenül se kezelhetjük olyan változatnak, mely alapján érdemes lenne megítélni a filmet. Az Európában forgalmazott, 229 perces verzió már tökéletesen alkalmas a befogadásra, ám ma már elérhető a nagyjából eredetinek tekinthető, 251 perces Volt egyszer egy Amerika is. Bármelyiket nézzük e két vágás közül, magával ragadó alkotást láthatunk: barátságok, szerelmek, gengszterek, bűnesetek, árulások történetét – egy egyszer volt Amerika történetét. Leone idősíkok között utaztat, s nem mond el mindent kétszer: áldozatot, összpontosítást kér közönségétől. Cserébe sorsról és vérgőzös ármányokról mesél, mindeközben pedig olyan érzelmeket közvetít, melyek szinte hipnotizálják a befogadót. Robert De Niro és James Woods fantasztikus, a többiek nemkülönben. 1989-ben bekövetkezett haláláig Sergio Leone nem forgatott többet, s bár ekkor még csak 60 éves volt, a Volt egyszer egy Amerika összegző búcsúfilmként is megállja a helyét.
Sergio és Ennio
Ennio Morricone az európai filmzene legnagyobb lángelméje, kívánságműsorok és szakmai toplisták állandó dobogósa. Példakép. Rendező és zeneszerző között nagyon ritka az olyan szoros és eredményes együttműködés, mint amilyen Leone és közte volt: húsz évig, azaz pályája végéig dolgozott a rendezővel, s ugyanazt tette a zenével, mint Leone a mozgóképpel. Egyszerre keményítette és lágyította a választott műfaj zenei megszólalását – a végeredmény pedig maga volt a spagettiwestern hangja. Kompozíciói az egyik pillanatban még füttyös kalandba hívják az embert, a másikban már szinte elviselhetetlen feszültséget teremtenek – és ha egyszer elszabadultak az indulatok, senki se állította meg azok kitörését és áradását.
Morricone használt először elektromos gitárt egy westernzenéhez; a dallammal, tehát a „slágeres” megfogalmazással ugyanolyan jó barátságot ápolt, mint a zajokkal és a zörejekkel. Leone nem egyszer zenére forgatott, alighanem gyűjtők ezrei állnának sorba, ha előkerülnének azokat a lejátszók, melyek a Volt egyszer egy Vadnyugat helyszínein szóltak. Az idén 87 éves maestro (aki 2016 elején sokadszor koncertezik majd Budapesten) évtizedek óta nem szerzett westernhez komplett zenét, az utolsó Bud Spencer egyik bájos vígjátéka, az Aranyeső Yukkában volt, 1981-ben. Bár sokáig nem voltak jóban (konfliktusuk bonyolult és többrétű, maradjunk annyiban, hogy Morricone szerint nem bánik mindig jól a muzsikával), Quentin Tarantino mégis rábeszélte, hogy írja meg neki új westernje, a The Hateful Eight teljes kísérőzenéjét. A felvételek már befejeződtek, a szerencsések tán még össze is futhattak a két úriemberrel Prágában, hisz egy ottani stúdióban rögzítették a végeredményt. [kep3]