2015. október 27. / Szepesi Krisztina
Egri Márta hosszú évek szabadúszása után hirtelen egy egészen új helyzetben találta magát Tatabányán. 2014-ben alapító tagja lett a Jászai Mari Színház új társulatának, most pedig a második évad első bemutatójára készül. Martin McDonagh A kripli című darabjában játszik majd október 10-től, ráadásul testvére oldalán.
Korábban mondtad, hogy szereted a különleges szövegeket…
E. M.: Na hát ez is ilyen. Varró Dániel remek fordítása. Már több mint három hete próbáljuk, de még mindig vannak mondatok, amiknél muszáj megállnunk, annyira kell röhögnünk. Jó érzékkel már nyár elején megkaptuk a példányt, hogy kezdjük el tanulni a szöveget. Ha háromszor nem vágtam földhöz ez idő alatt, akkor egyszer sem. Nagyon nehéz, mert úgy kell megtanulni, mint egy verset. Nem lehet benne pontatlanság, mert csak akkor adja ki a formáját, a ritmusát, a humorát, ha szóról szóra tudjuk. Olyan, mint egy zenemű.
Egri Katival dolgozol együtt, ráadásul sok közös jelenetetek van. Más vele a munka, attól, hogy testvérek vagytok?
E. M.: Még a pályánk elején elhatároztuk, hogy ha lehetséges, nem szeretnénk együtt dolgozni. Úgy gondoltuk, mindenki maga fussa le a saját köreit, maga tegyen le eredményeket az asztalra. Nem akartunk Kessler nővérek lenni. Ennek ellenére azért párszor már előfordult pályánk során a közös munka, de testvérpárt eddig csak egyszer játszottunk a Vássza Zseleznovában. Utoljára pedig 7 éve voltunk együtt a Budapesti Kamaraszínházban a Dolores című előadásban. Akkor egymás agyára mentünk. Még mind a ketten Tahiban laktunk, együtt jöttünk be minden reggel a próbákra, és együtt is mentünk haza. Ez azért túl sok volt, szóval nem véletlen, hogy nem ambicionáltuk azóta sem ezt, de amikor Crespo Rodrigo, a tatabányai színház igazgatója azzal hívott fel, hogy mit szólnánk hozzá, ha A kripliben a két nagynénit mi játszanánk, talán ki is ejtettem a kezemből a telefont, annyira megörültem ennek az ötletnek. Két kövér, szakállas nagynénit játszani a testvéremmel óriási poén. És tényleg rendkívül élvezzük a próbákat és az együtt töltött időt is. Igaz, hogy vannak hasonló gondolataink, gesztusaink, és talán a hangunk is hasonlít, de a színpadon két színésznő és nem két testvér próbálja a szerepét. Az, hogy mi testvérek vagyunk, pont addig érdekes, amíg az ember először lát nudista strandot. Öt percig. De közben tényleg nagyon simulékonyan működik az egész, magától értetődőek a dolgok köztünk, mert hiába vagyunk teljesen különbözők, azért a belső ritmusunk testvérekként mégis egyezik.
McDonagh darabjai nagyon viccesek, de a vidámság mögött mindig van valami mélyebb tartalom.
E. M.: Ez nem egy vidám színdarab. Sivár környezetben játszódik, ahol „a látnivaló az ólajtó meg egy léckerítés”. Emberi sorsok vannak ebben a darabban, szélsőséges, elrajzott figurákkal, akiknek viszont emberi problémáik és érzéseik vannak. Egyáltalán nem az a cél, hogy viccesek legyünk, nem kabarétréfa ez. A humor a szövegben és a helyzetekben jelenik meg.
Hogy kerültél Tatabányára sok év szabadúszás után?
E. M:: Az egész úgy indult, hogy Rodrigo felhívott, és a felkérés úgy szólt, hogy van-e kedvem leszerződni és alapító tagja lenni egy új társulatnak. Aztán felsorolta a három szerepet, amit ajánl. Azt hiszem, ha valaki ezek után nemet mond, annak valószínűleg elment az esze. Azon túl, hogy három ilyen jó szerepet kaptam a Sirályban, A padlásban és a Mikvében, nagyon jó érzés alapító tagnak lenni.
Miközben játszol az Orlai Produkciónál 2009 óta, ahol nemrég mutattátok be a Mindent Éváról című előadást, és még Gergye Krisztiánnal is dolgoztál együtt tavaly nyáron.
E. M.: Szeretek színésznő lenni és szeretek játszani. Kifejezetten fontos számomra, hogy Budapestről se tűnjek el. Orlai Tibornál az is nagyon jó, hogy találkozhatok régi és új kollégákkal. A Mindent Éváról előadásban például Hernádi Judittal, akivel a Vígszínházban dolgoztunk együtt vagy Rujder Viviennel, aki tüneményes, tehetséges, fiatal színinövendék. Ha felkérnek egy izgalmas feladatra, ez volt a Merénylet Gergye Krisztiánnal, persze, hogy nem mondok nemet. Tatabánya sincs messze a fővárostól, és bízom benne, hogy egyre többen jönnek hozzánk előadásokat nézni, mint ahogy már most is sokan érdeklődnek a színház iránt. Vagyis Orlainál szélesebb közönséget vonzó, szórakoztató, színvonalas előadásokban szerepelhetek, Tatabányán pedig színházat, társulatot „építünk” olyan előadásokkal is, amik nem feltétlenül populárisak. A minőség a lényeg!
Ez lehet egy hosszú távú kapcsolat?
E. M.: Hiába gondolkodom előre, biztonság manapság már nincs. Persze nyilván jó lenne jó sok évig együtt dolgozni ezzel a nagyon jó csapattal, de csak annyit lehet előre tudni, hogy Rodrigo a következő öt évben is folytathatja a színház vezetését.
Milyen feladatod lesz még A kripli után?
E. M.: A salemi boszorkányokban játszom Rebecca Nurse-öt, amit Rába Roland rendez. És ez is nagyon fontos, hogy vele, Guelmino Sándorral, Szikszai Rémusszal, Hargitai Ivánnal vagy éppen Göttinger Pállal dolgozhatok együtt.
Egy ilyen fiatalos, inspiráló légkört kerestél szabadúszóként, ahol kiköthetsz?
E. M.: Akkor kerestem társulatot utoljára, amikor eljöttem Szolnokról, de akkor sehova nem fértem be. Aztán bele is törődtem abba, hogy szabadúszó leszek, és járom a magam útját, amiben sok jó dolog van. A szorongás és a holnaptól való félelem, hogy mi lesz, ha kifut egy darab, az persze rossz, és a vége felé kiderült, hogy hiába vagyok benne öt produkcióban, ha mindegyikből csak egy előadás jön létre havonta a nehéz egyeztetés miatt. Abból egyszerűen nem lehet megélni, és szakmai szempontból is kártékony dolog, hogy mindig mindent elölről kell kezdeni, amikor havonta egyszer előveszünk egy darabot. Vagyis nem kerestem, hanem a klasszikus mesebeli módon megcsörrent a telefonom. Régen ez általában így történt, de manapság ez sajnos egyre kevésbé fordul elő. Kiment a divatból.
Korábban mondtad, hogy szereted a különleges szövegeket…
E. M.: Na hát ez is ilyen. Varró Dániel remek fordítása. Már több mint három hete próbáljuk, de még mindig vannak mondatok, amiknél muszáj megállnunk, annyira kell röhögnünk. Jó érzékkel már nyár elején megkaptuk a példányt, hogy kezdjük el tanulni a szöveget. Ha háromszor nem vágtam földhöz ez idő alatt, akkor egyszer sem. Nagyon nehéz, mert úgy kell megtanulni, mint egy verset. Nem lehet benne pontatlanság, mert csak akkor adja ki a formáját, a ritmusát, a humorát, ha szóról szóra tudjuk. Olyan, mint egy zenemű.
Egri Katival dolgozol együtt, ráadásul sok közös jelenetetek van. Más vele a munka, attól, hogy testvérek vagytok?
E. M.: Még a pályánk elején elhatároztuk, hogy ha lehetséges, nem szeretnénk együtt dolgozni. Úgy gondoltuk, mindenki maga fussa le a saját köreit, maga tegyen le eredményeket az asztalra. Nem akartunk Kessler nővérek lenni. Ennek ellenére azért párszor már előfordult pályánk során a közös munka, de testvérpárt eddig csak egyszer játszottunk a Vássza Zseleznovában. Utoljára pedig 7 éve voltunk együtt a Budapesti Kamaraszínházban a Dolores című előadásban. Akkor egymás agyára mentünk. Még mind a ketten Tahiban laktunk, együtt jöttünk be minden reggel a próbákra, és együtt is mentünk haza. Ez azért túl sok volt, szóval nem véletlen, hogy nem ambicionáltuk azóta sem ezt, de amikor Crespo Rodrigo, a tatabányai színház igazgatója azzal hívott fel, hogy mit szólnánk hozzá, ha A kripliben a két nagynénit mi játszanánk, talán ki is ejtettem a kezemből a telefont, annyira megörültem ennek az ötletnek. Két kövér, szakállas nagynénit játszani a testvéremmel óriási poén. És tényleg rendkívül élvezzük a próbákat és az együtt töltött időt is. Igaz, hogy vannak hasonló gondolataink, gesztusaink, és talán a hangunk is hasonlít, de a színpadon két színésznő és nem két testvér próbálja a szerepét. Az, hogy mi testvérek vagyunk, pont addig érdekes, amíg az ember először lát nudista strandot. Öt percig. De közben tényleg nagyon simulékonyan működik az egész, magától értetődőek a dolgok köztünk, mert hiába vagyunk teljesen különbözők, azért a belső ritmusunk testvérekként mégis egyezik.
McDonagh darabjai nagyon viccesek, de a vidámság mögött mindig van valami mélyebb tartalom.
E. M.: Ez nem egy vidám színdarab. Sivár környezetben játszódik, ahol „a látnivaló az ólajtó meg egy léckerítés”. Emberi sorsok vannak ebben a darabban, szélsőséges, elrajzott figurákkal, akiknek viszont emberi problémáik és érzéseik vannak. Egyáltalán nem az a cél, hogy viccesek legyünk, nem kabarétréfa ez. A humor a szövegben és a helyzetekben jelenik meg.
Hogy kerültél Tatabányára sok év szabadúszás után?
E. M:: Az egész úgy indult, hogy Rodrigo felhívott, és a felkérés úgy szólt, hogy van-e kedvem leszerződni és alapító tagja lenni egy új társulatnak. Aztán felsorolta a három szerepet, amit ajánl. Azt hiszem, ha valaki ezek után nemet mond, annak valószínűleg elment az esze. Azon túl, hogy három ilyen jó szerepet kaptam a Sirályban, A padlásban és a Mikvében, nagyon jó érzés alapító tagnak lenni.
Miközben játszol az Orlai Produkciónál 2009 óta, ahol nemrég mutattátok be a Mindent Éváról című előadást, és még Gergye Krisztiánnal is dolgoztál együtt tavaly nyáron.
E. M.: Szeretek színésznő lenni és szeretek játszani. Kifejezetten fontos számomra, hogy Budapestről se tűnjek el. Orlai Tibornál az is nagyon jó, hogy találkozhatok régi és új kollégákkal. A Mindent Éváról előadásban például Hernádi Judittal, akivel a Vígszínházban dolgoztunk együtt vagy Rujder Viviennel, aki tüneményes, tehetséges, fiatal színinövendék. Ha felkérnek egy izgalmas feladatra, ez volt a Merénylet Gergye Krisztiánnal, persze, hogy nem mondok nemet. Tatabánya sincs messze a fővárostól, és bízom benne, hogy egyre többen jönnek hozzánk előadásokat nézni, mint ahogy már most is sokan érdeklődnek a színház iránt. Vagyis Orlainál szélesebb közönséget vonzó, szórakoztató, színvonalas előadásokban szerepelhetek, Tatabányán pedig színházat, társulatot „építünk” olyan előadásokkal is, amik nem feltétlenül populárisak. A minőség a lényeg!
Ez lehet egy hosszú távú kapcsolat?
E. M.: Hiába gondolkodom előre, biztonság manapság már nincs. Persze nyilván jó lenne jó sok évig együtt dolgozni ezzel a nagyon jó csapattal, de csak annyit lehet előre tudni, hogy Rodrigo a következő öt évben is folytathatja a színház vezetését.
Milyen feladatod lesz még A kripli után?
E. M.: A salemi boszorkányokban játszom Rebecca Nurse-öt, amit Rába Roland rendez. És ez is nagyon fontos, hogy vele, Guelmino Sándorral, Szikszai Rémusszal, Hargitai Ivánnal vagy éppen Göttinger Pállal dolgozhatok együtt.
Egy ilyen fiatalos, inspiráló légkört kerestél szabadúszóként, ahol kiköthetsz?
E. M.: Akkor kerestem társulatot utoljára, amikor eljöttem Szolnokról, de akkor sehova nem fértem be. Aztán bele is törődtem abba, hogy szabadúszó leszek, és járom a magam útját, amiben sok jó dolog van. A szorongás és a holnaptól való félelem, hogy mi lesz, ha kifut egy darab, az persze rossz, és a vége felé kiderült, hogy hiába vagyok benne öt produkcióban, ha mindegyikből csak egy előadás jön létre havonta a nehéz egyeztetés miatt. Abból egyszerűen nem lehet megélni, és szakmai szempontból is kártékony dolog, hogy mindig mindent elölről kell kezdeni, amikor havonta egyszer előveszünk egy darabot. Vagyis nem kerestem, hanem a klasszikus mesebeli módon megcsörrent a telefonom. Régen ez általában így történt, de manapság ez sajnos egyre kevésbé fordul elő. Kiment a divatból.