Holdra szállás
2015. október 31. / Szepesi Krisztina

Nagy Marinak sokáig tartott, amíg elfogadta, ő bizony színésznő, pedig talán egyike azon ke­ve­sek­nek, akik még mindig nem felejtették el azt, amit a kezdetekkor magukba szívtak a szakmáról. A Nemzeti Színház színésznőjével mutatták be újra az Előttem az élet című előadást a Ró­zsa­völ­gyi Szalonban Margitai Ági tragikus halála után.

Több szempontból is nehéz feladat előtt álltál, amikor újra be­mu­tat­tá­tok az Előttem az életet, amelyben Margitai Ági szerepébe álltál be.
N. M.. Az a része, hogy Ági meghalt, nagy pofán vágás volt az egész élet részéről, mert róla soha senkinek nem jutott eszébe, hogy bármi baja lehet valaha is. Csibészes, különleges lényével egyszerűen kizárt volt, hogy elmegy. Amikor meghalt, úgy volt, hogy vége az előadásnak, aztán mégis felhívtak. Mondták, hogy tudják, nem lesz egyszerű fela­dat. Először bőgtem is kicsit, megijedtem, de aztán elvállaltam. Utána kezdtem el azon gondolkodni, hogy merem én ezt, meg tudom-e csi­nál­ni. Aztán arra jutottam, hogy talán nem rontom el azt, amiért ez neki annyira fontos volt, és egyébként is ott van Csomós Mari és Alföldi Robi, akik majd vigyáznak rám. Rájöttem, hogy az, amit Ági tud, utolérhetetlen, így azt nem próbálom megcsinálni, hanem egy má­sik oldalról közelítem meg a feladatot. Ráadásul ismerem Robit és azt, amit ő gondol a világról, szóval tud­tam, hogy vezetve leszek. Amikor elkezdtünk próbálni, Robi pillanatok alatt a nekem jól álló megvalósítás felé terelte a dolgokat.

Mit jelent neked a szerep, a darab?
N. M.: Gimnazista koromban olvastam a könyvet és nagyon szerettem. Minden benne volt: Afrika, arabok, zsidók, kurvák, stricik, öregség, gyerekek és Párizs. Valami hihetetlen szabadság jött belőle azzal, hogy megmutatta: van ilyen élet. Azt gondolom, Rosa mama az abszolút főszereplő, aki a történet lényegét hordozza magában. Momo, akit játszom, inkább át akarja adni résztvevőként, hogy neki mi volt a fontos ebből. A történet szerint Rosa mama egykor kurva volt, aki hazajött Auschwitzból, és magához vette prostik gyerekeit, akiknél mindegy volt, hogy arab, színes bőrű, vietnami vagy zsidó. Jócselekedet volt ez, miközben természetesen megélt belőle. Momo ezen nőtt fel, neki ez a normális világ, még ha kicsit össze is keverednek a dolgok, hiszen azt se tudja, pontosan hány éves. Számára a szeretet a fontos, amit Rosa mama iránt érez, ami olyan mély, hogy ha meg akar halni, akár segítene is neki. A gyermeki gondolkodás ártatlansága és igazsága teszi a regényt olyan emberivé.

Arról beszélsz, mit jelentett akkor…
N. M.: Már az elején van benne egy mondat: „sokáig nem tudtam, hogy arab vagyok, mert senki sem bántott.” Ez pedig nem is lehetne aktuálisabb ma, amikor az emberek nem emberként néznek egymásra, hanem óhatatlanul is úgy kódolódtunk, hogy a külsőségek alapján azon gondolkodjunk, ki milyen lehet. Ha szakállas, akkor bevándorló? Ha kék a szeme, akkor náci? Amikor Ágival bemutatták a darabot, akkor se gondoltam, hogy ez valami archaikus anyag, de most aztán tényleg nagyon aktuálissá vált.
Azon a kérdésen már felülkerekedtél ennyi nagy és sikeres szerep után, hogy színésznő vagy-e valójában?
N. M.: Szerintem ezen soha nem tudok. A mostani bemutatóra várva is halálosan izgultunk Csomós Marival mind a ketten. Szóval nemcsak velem, de jó néhány színészbarátommal van úgy, hogy nincs az a mennyiségű főszerep, ami után biztonságban érezzük magunkat. Tudom, hogy egy igazság van, de azt is, hogy bonyolult az oda vezető út. Mostanra már látom, milyen harminc-, negyven- és ötvenéves színésznőnek lenni, és hogy hatvanévesen is más lesz. Mindig változunk, másképp látunk, másképp érzünk, szóval sosincs biztonság. De talán azt, hogy színésznőnek hívnak, már megszoktam.

Ha pedig színésznő vagy, akkor mindegy, mi történik, tovább játszol? A Nemzeti Színházban maradtál az igazgatóváltás után is.
N. M.: A legjobb barátaim mentek el. Ez mindenkinek a saját élethelyzete szerinti döntés volt. Közel s távol nem ideológiai és politikai kérdés szerintem. Korábban az Új Színházban már dolgoztam Vidnyánszkyval, nagyon sok jó munkám volt vele. Kedvencem volt a Közeleg az idő és a Roberto Zucco, de beugrottam egyszer a beregszászi A szarvassá változott fiúba is, amikor Törőcsik Mariska nem tudott Kijevbe menni a társulattal. Először azt hittem, hogy ezt a klímaváltozást nem lehet majd kibírni, de talán az vitt ezen túl, hogy a barátságaimban semmi nem változott azért, mert másképp döntöttünk. Másrészt úgy éreztem, a színházban sem akarja senki, hogy feltétlenül állást foglaljak, hanem hagyják, hogy a dolgomat csináljam a saját értékrendem szerint, ami az elmúlt évtizedekben kialakult bennem. Ekkor jöttem rá, hogy mit jelentett nekem a kaposvári színház, ahol 18 éves koromtól felnőttem. Ott kaptam gondolkodásmódot, értékeket szakmailag, emberileg és társadalmilag is, amik most is egyben tartanak. Elmondhatom, hogy fényes helyzetem van, hiszen a Nemzeti Színházban dolgozom, el vagyok látva szerepekkel, fizetést kapok, szóval szégyellném magam a színészbarátaim előtt, ha panaszkodnék. Ráadásul kimehetek a világba, hiszen játszatok a Gólem Színházban, a Rózsavölgyiben, de megyek a Stúdió K-ba is.

Sokan elfelejtették már, vagy soha nem is tapasztalták meg, mitől különleges ez a szakma.
N. M.: Amikor tanítottam, mindig azt mondtam a gyerekeknek, hogy persze, van a próbafolyamat, ami nagyon izgalmas, de aztán eljön az az idő, amikor ott állsz a takarásban, és csak egy lépést kell tenned, hogy a színpadon légy. Az találtam ki, hogy olyan ez, mint a Holdra szállás. Mert akármi történt előtte, van egy zéró pont, ahonnan egy lépéssel egy másik dimenzióba kerülsz. Hiába vagy felkészült, fogalmad sincs, mi fog történni. Szokták mondani, hogy az agyunk nagyon kis százalékát használjuk, de valahogy úgy hiszem, hogy ezzel a lépéssel sokkal nagyobb része nyílik ki a világ felé. És ez nem exhibicionizmus, mégis mindig megteszem ezt a lépést. Ha nem dolgozhatnék, szenvednék. Belebetegednék, ha nem használhatnám azokat az érzékeket, amiket csak ebben a másik dimenzióban lehet. Az a csodálatos, amikor utána egy néző tekintetével találkozom, és látom a szemében, hogy „látta”.