„Neurotikus voltam”
2016. január 13. /

Az éhezők viadala véget ért, de az ifjúsági disztópia-dömping nem állt meg: hamarosan itt Az ötödik hullám című sci-fi, melyben – szinte egyetlen felnőttként – tévés kedvencünk, Ray Donovan megszemélyesítője, Liev Schreiber is felbukkan.

Kit játszik?
L. S.: A hadsereg vezetőjét, egy megkeseredett, darabjaira hullott ka­to­na­ság első emberét.

Ugye Tobey Maguire, Az ötödik hullám producere kérte fel a szerepre?
L. S.: Mi az, hogy felkért?! Alantas módon bevetette a keresztapás meggyőzési trükköt. Marlon Brandóként kezdett motyogni és nyo­ma­té­ko­san megkért, vállaljam el a szerepet, máskülönben egy lófejjel fogok találkozni az ágyamban. Na, jó, csak viccelek: Tobey tudja, hogy élek-halok a sci-fiért, szóval, erről az oldalról közelített.

A sci-fiben mi a fő vonzerő?
L. S.: Ha science fictionről van szó, engem nem lehet távol tartani. Rab­ja vagyok a műfajnak. Az ötödik hullám pedig nagyon is sci-fi. A műfaj nagyjaihoz hasonlóan, be­szél­jünk akár Bradbury vagy Asimov műveiről, ez a történet sem holmi légből kapott földönkívüliekről akar szólni. Nem, ez a történet is rólunk szól, belőlünk, emberekből indul ki.

A negyvenesek korosztályát képviseli egy csupa fiatalból álló színészgárdában. Hogy viselte?
L. S.: Hát, izzasztó volt! De félretéve a tréfát, inkább kíváncsivá tett a felállás.
Emlékszik, milyen érzés volt, amikor a húszas évei elején először állt a kamerák előtt?
L. S.: Neurotikus voltam, azt hiszem. Azt se tudtam, hol áll a fejem. De ezek a mai fiatalok felettébb összeszedettek, nem úgy, mint én voltam. Amikor én ennyi idős voltam, messze nem voltam ennyire kon­cent­rált és tudatos. Főleg nem a kamerák előtt. A színpad, az más volt. Ott ismertem a járást. Aztán, ahogy egyre többet forgattam, a növekvő tapasztalattal egyre több minden rakódott rám. A film min­de­nek­e­lőtt a vágó médiuma, érdemes sok mindent kipróbálni egy-egy jelenetben, a felvételek során, hogy a vágószobában legyen miből válogatni. Ezek a fiatalok már tisztában vannak ezzel is. Mintha az anyatejjel szívták volna magukba a filmes lét alapjait. A kölkök ma már az iMovie-n vágják össze a saját filmjeiket. 8 évesek beszélik a film nyelvét. Izgalmas időket élünk. Igazi reneszánsz közeleg, úgy hiszem.

A természeti katasztrófák közül mitől fél a legjobban?
L. S.: Engem inkább a pestisszerű dolgok rémisztenek meg. A belülről jövő bomlás. De ez a film épp arról szól, hogy miként vagyunk képesek a túlélésre, ha valóban beüt a krach. Olyanok vagyunk, mint a csó­tá­nyok: egykönnyen nem lehet minket kiirtani.

A filmes karrierje mellett a tévés pályafutása is szépen alakul; a Ray Donovan továbbra is a szívügye?
L. S.: Nagyon is. Szeretem az embereket, akikkel nap mint nap együtt dolgozom. Szeretem a sztorit, szeretem Ray karakterét. Persze sok a meló, egy-egy évad hat hónapi forgatást jelent és gyakran 14 órás munkanapokat. Két kicsi gyermekem van, szóval néha nagy a küzdelem, hogy minden beleférjen a nap 24 órájába. De hálás vagyok a melóért és hálás vagyok, hogy az emberek szeretik az eredményt. Ennél nincs is jobb.

Beleszólhat Ray karakterének alakulásába?
L. S.: Nagyon jól bánnak velem. A tévében dúl a reneszánsz. A kreativitásé a főszerep. Ezért születhetnek olyan sorozatok, mint a Maffiózók, a Krízisben vagy az Orange is the New Black.

Az interjúért köszönet az InterComnak