„Ez a munkám: embereket tanulmányozok”
2016. február 18. /

Hat Oscar-díjra jelölték a február 18-án mozikba kerülő Spotlight – Egy nyomozás részletei című amerikai filmet. Igaz történetről van szó, a patinás Boston Globe oknyomozó csapata egy
gyermekmolesztálással vádolt helyi pap ügyét kezdi vizsgálni, de végül a katolikus egyház egészére kiterjedő botrányra bukkannak. A legjobb mellékszereplő kategóriában Oscar-díjra jelölt Mark Ruffalo a Globe egyik újságíróját alakítja Tom McCarthy filmjében.

A Foxcatcherben még egy egészen másféle karaktert alakított. Ho­gyan sikerült átváltoznia?
M. R.: Ez a munkám: embereket tanulmányozok. És szerencsém is volt, hiszen egy nagyon is valós személyt, az újságíró Mike Rezendest formáltam meg. A legapróbb részletek is sokat mondanak a másik emberről, még egy olyan apróság is, mint például, hogy ki hogyan ül, milyen a testtartása. Számomra ez egy aranybánya: a látszólag sem­mit­mondó részletek, amelyek akkor is árulkodnak rólunk, amikor épp úgy hisszük, nem csinálunk semmit. Színészként mindig is ez ér­de­kelt. És persze az, hogy mindebből mi szűrhető le. Mit lehet ki­bon­ta­ni egy ilyen megfigyelésből.

Mesélne egy kicsit bővebben is Mike Rezendesről?
M. R.: Történetünk kezdetén Mike a Boston Globe riportere, aki ideje nagy részében a Spotlight nevű rovatnak dolgozik. Ez a rovat egy külön kis részleg a Boston Globe szerkesztőségén belül; a tagjai mély­re­ható, időigényes, oknyomozó anyagokon dolgoznak. Mike nem mondható tipikus bostoni új­ság­í­ró­nak. Portugál vér folyik az ereiben és korábban egy meglehetősen radikális kis bostoni lapnál dolgozott. Mike egy kívülálló bennfentes vagy bennfentes kívülálló, ahogy tetszik. A munkájának él, száz százalékig el­kö­te­le­zett a társadalmi igazságtanságok feltárása iránt. Hát, röviden ennyi.

Mennyi időt töltöttek együtt?
M. R.: Elég sokat. Talán tíz nap lehetett. Állandóan a nyakára jártam a kérdéseimmel, Mike meg is je­gyez­te, milyen furcsa érzés, hogy ezúttal nem ő a kérdező. Felcserélődtek a szerepek.
Most, hogy szerepelt a filmben, máshogy látja az újságírást?
M. R.: Már korábban is nagy rajongója voltam az újságírásnak, az igazi újságírásnak, de csak most tárult fel a szemem előtt a maga teljességében ez a szakma. Az a fegyelem, amit a munka megkövetel, az a hozzáállás, ami elengedhetetlen az igazi újságíráshoz. Az újságírást csakis szenvedélyből lehet csinálni, ezt a szenvedélyt kell úgy az oknyomozás szolgálatába állítani, hogy az ember mindvégig szen­ve­dély­men­tes maradjon. Hideg fejjel lehet csak csinálni. A film nagy erénye, hogy ezt a borzalmas, gyomorforgató sztorit abszolút szenvedélymentesen, kritikai távolságtartással mutatja be. Szerintem itt és most ennél nem létezik jobb hozzáállás. Szerencsésnek mondhatom magam, mert figyelhettem Mike-ot és a Globe többi újságíróját is munka közben, mindazokat, akik újságíróként részesei voltak ennek a sztorinak. Mike, Robbie Robertson és a többiek közelében lehettem. Lenyűgözött a fegyelmük, az az újságírói fegyelem, ami nem engedi, hogy az érzések befolyásolják. Mi is hasonlóképp viszonyultunk a film elkészítéséhez.

Maga a film is felteszi a kérdést és nyilván a nézők sem állják meg szó nélkül: hogyan lehetséges, hogy az egyház berkein belül elkövetett gyermekmolesztálási ügyekre csak ennyi idő elteltével derült fény? A filmből az is kiderül, hogy a Globe-nak is lehetősége lett volna rá, hogy már korábban utánajárjon ezeknek az ügyeknek.
M. R.: Ezek azok a kérdések, amelyekre szerintem sosem fogunk választ kapni. Azt hiszem, része lehet a dologban az a vakhit, melyet bizonyos ideológiákkal és intézményekkel szemben táplálunk. Valamiféle szolgai alázat ez, ami nem engedi, hogy bármit is megkérdőjelezzünk. Nemcsak a Boston Globe követte el ezt a hibát, hanem a rendőrség, a törvényhozás, a bostoni katolikus közösség, a helyi hatalmi központok, az iskolák, mindenki. Mindenkinek része volt benne. És ugyanez történik minden mással is, a kör­nye­zet­vé­de­lem­mel, a kormányokkal, a pártokkal, vagy ugyanez történt az iraki háborúval is. Egyet nem tehetünk: nem bóbiskolhatunk el, nem hagyhatjuk, hogy a fejünk fölött hozzák meg a döntéseket.

Az interjúért köszönet az InterComnak