Hibátlan szereposztás
2016. május 05. / Szepesi Krisztina

Böhm György rendező-dramaturg 2011-ben döntötte el, hogy szabadúszóként folytatja munkáját. Azóta dolgozott Pécsett, Zalaegerszegen, Budapesten és Helsinkiben is, most pedig ismét bemu-
tatóra készül. Május 6-tól lesz látható a Játékszínben a Vidám kísértet, méghozzá, ahogy ő fogalmazott, hibátlan szereposztással.

Sokáig voltál az Operettben…
B. Gy.: 16 év! A Három nővérben mondja Andrej, hogy „Apa halála után mintha prés alól szabadultam volna.” Kinyílt a világ. És persze azelőtt is voltak felkérések, de nem ennyi, hiszen mindenki azt gondolta, túlságosan elfoglalt vagyok az Operettszínházban. Imádtam ott lenni, talán még most is tart, és valószínű ez már így is marad.

De 2011 végén rájöttél, hogy teljesen másként képzeled az életed?
B. Gy.: Háborús szülők gyermekeként úgy lettem nevelve, hogy kell lennie egy biztos helynek, ahol meg kell kötni a kompromisszumokat, és mindent meg kell tenni azért, hogy az a biztonság meg is ma­rad­jon. Az kellett a változáshoz, hogy döntési helyzetbe kényszerüljek. És még az is kellett, hogy végre bevalljam magamnak, nem rám van szükség, sőt, inkább teher vagyok. De sohasem szoktam visszafelé gondolkodni, hiszen megmásítani azzal már úgysem lehet semmit. Legfeljebb leszűrhetem magamnak a tanulságot a jövőre nézvést.

Érdekes, hogy mennyire erős a vonzódásod a zenés, szórakoztató darabokhoz, miközben Ruszt József volt az egyik meghatározó mestered.
B. Gy.: Valóban, dramaturgként szinte minden darabot én ajánlottam neki egy időben. Az egyik legnagyobb sikerem Stendhal Vörös és feketéje volt Győrben, Kamarás Iván játszotta benne Julian Sorelt. De később rendeztem például Michael John LaChiusa kortárs musicaljét, a Bernarda Alba házát, illetve Jason Robert Brown Volt öt évünk című musicaljét Malek Andreával a Müpában, vagy a Helló! Igen?!-t az Ope­rett­szín­házban. De én javasoltam Tordy Géza barátomnak A vágy villamosát, aminek dramaturgja is voltam. Ebben játssza 16 éve Blanche DuBois szerepét Eszenyi Enikő. De térjünk vissza Ruszt Józsefhez, talán 1988 volt, amikor felkérte Nikolényi István, a Szegedi Szabadtéri akkori igazgatója, hogy rendezze meg Lehár operettjét, A mosoly országát. Szólt a telefon, Ruszt hívott, hogy ismerem-e a darabot, és elvállalja-e. Nem akarja, de ha mégis elvállalná, akkor segítek-e megrendezni. Mondtam, hogy boldogan, ilyen lehetőséget nem hagyok ki. Életem egyik legnagyobb élménye volt az a próbafolyamat már csak azért is, mert elképesztően jó szereposztás volt. Ilosfalvy Róbert, Pitti Katalin, Zempléni Mária, Póka Balázs, Király Levente játszotta a főszerepeket, és átírtam két szerepet, Finit és Valit, két kiváló színésznőnek, Falusi Mariannak és Lang Györgyinek, akik akkor éppen „padödőként” is sikeresek voltak, a koreográfus Imre Zoltán volt. Ruszt József mindig bejött a próbák végén, ránézett a műre, és mondott két-három olyan dolgot, amitől helyére került minden.
De miért nem rendeztél soha Hamletet például?
B. Gy.: Mert nem tudok. Meg tudnék csinálni szakmailag egy Hamletet, szólna is valamiről, de dögvész középszer lenne. Lehet, hogy nincs vele közlendőm? Akkor meg minek? Olyan darabokat választok inkább, amelyekben meg tudom teremteni azt a világot, amit szeretnék. Nekem nagyon fontos, hogy jól érezzem magam a próbaidőszak alatt, és hogy megteremtsem a színészeknek a legjobb körülményeket. A színházban színészek nélkül nehéz, ők a legfontosabbak. És ha mindent megkapnak és jók a próbák, úgy mennek majd fel a színpadra minden este 7-kor, hogy de jó, hogy ezt játszhatják. Nemrég mutattuk be például az Én és a kisöcsémet Pécsett. Úgy érzem, a színészekkel és Vincze Balázs koreográfussal közösen nagyon jól el tudtuk vinni a dolgokat az abszurd felé. Ebben Bókai Zoltán hangszerelése is segített, aki zseniális szvinges világot teremtett, miközben az előadás tele van iróniával, önreflexióval, humorral. Mindeközben meg tudtam teremteni azt a nagyon kényes egyensúlyt, hogy az a néző is megkapja azt, amire vágyik, aki egy könnyed operett-bohózatot akar látni, és az a néző is, aki egy pici pluszt is akar.

Milyen lesz a Vidám kísértet?
B. Gy.: Már az olvasópróbán látszott, hogy fantasztikusan fog működni, hiszen hibátlan a szereposztás. Ahogy ültem és hallgattam a színészeket, leesett az állam, és az jutott eszembe, lesz-e nekem egyáltalán dolgom még ezzel. Azért azt szeretném, hogy a néző egy nagyon elegáns előadást lásson, ez valójában egy remek társalgási darab, olyan, akár egy kitűnő Molnár Ferenc-vígjáték. Gálvölgyi János, Hernádi Judit, Liptai Claudia és Pásztor Erzsi már az olvasópróbán is pazar volt, de a szobalány szerepében Murányi Tünde is megmutatta, hogy remek karakter. Hozzátartozik, hogy Zöldi Gergely újrafordította a darabot, ami kitűnő lett, nagyon élővé váltak a dialógusok. És talán ha nem is keserűség, de egy pici epe azért van ebben a komédiában. Mint említettem, imádom a Színészt, így nagybetűvel. Mindig belőlük indulok ki. A Csókos asszonyt például nemrég rendeztem Zalaegerszegen, az előadásnak semmi köze a korábbi budapesti vagy a szegedi előadásokhoz, nem is lehet, hiszen mások a színészek. Nem vagyok olyan, aki otthon kitalálja, hogy ez vagy az a szerep márpedig ilyen vagy olyan lesz, mindegy, ki játssza. Aztán addig gyilkolom a színészeket, amíg bele nem kényszerítem őket olyan helyzetekbe, amik esetleg egyáltalán nem esnek jól nekik.

A habitusoddal, az élethez és a munkához való hozzáállásoddal talán magyarázatot is adsz arra, miért a vidám történetek vonzanak.
B. Gy.: Nagyon jó élni és szeretem ezt átadni. Miközben én is ugyanitt élek, ugyanitt, ahol a többiek, és nem mindig nevetek én sem. De ma reggel az Andrássy úton Pestre beszökött a tavasz, olyan gyönyörűen sütött a nap, reggel Füge kutya ébresztett, nyílnak a virágaim. Hát ezektől a csodáktól milyen kedve legyen az embernek, ha nem nagyon jó? És van egy filozófiám, ami miatt sok vitám volt már az életem során. Úgy gondolom, a színház nem életre-halálra van, hanem csak és kizárólag az életre. Természetesen száz­szá­za­lékosan, halálosan komolyan kell csinálni mindig, de tilos belehalni.