A dzsungel fiai
2016. július 21. / Szalóky Bálint

A századik életévét 2012-ben töltötte be Tarzan, az afrikai dzsungelek mélyén felcseperedett, majmok által nevelt regény- és mozihős. Edgar Rice Burroughs Tarzan-történeteiből már a debütálást követő években készültek (akkor még némafilmes) moziadaptációk, mostanra pedig
a lista több mint kétszáz (!) címre duzzadt. A július 7-én érkező Tarzan legendája kapcsán a legemlékezetesebbek filmeket vesszük szemügyre.

Tarzan, a majomember (1932) + folytatások

Bár az olimpiát megjárt úszóbajnok, Johnny Weissmüller a hatodik színész volt, aki megformálta a karaktert (és vele párhuzamosan más színészek is belebújtak a majomember bőrébe), ám máig ő a leghíresebb Tarzan. Legendás üvöltése, állandó bajtársa, Cheeta, a majom, és családja, Jane és a Fiú egyaránt szerves részei annak a képnek, ami ma Tarzanról él bennünk. A sztár hat Tarzan-moziban szerepelt az MGM gyártásában, majd 1942-től további hatra az RKO-hoz szerződött. E későbbi filmek a másik két főszereplő cserélődése, illetve az érezhetően csökkenő költségvetés miatt jóval alacsonyabb minőséget képviseltek.
A láthatóan stúdióban készült, utólag néhány raktáron lévő afrikai tájképpel kiegészített produkciókban Tarzannak legtöbbször a városi emberek kapzsiságával kellett felvennie a harcot, akik elefántcsontért, aranyért és más gyarlóságokért bolygatták a természetet. A hatodik Tarzan-mozi kimerészkedve a dzsungelből New Yorkba utaztatja a szűkszavú vadembert, de az RKO-érában még ennél is elrugaszkodottabb filmek készültek. A Tarzan diadalában (1943) például hősünk a nácikkal veszi fel a harcot, közvetlen folytatásában a szövetségeseknek segít egy titkos afrikai gyógyszer megtalálásában. A későbbi filmekben találkozik az amazonokkal, egy leopárdokat bálványozó szektával és egy kényszerházasság elől menekülő, sellőszerű lánnyal is.

The New Adventures of Tarzan (1935) és Tarzan and the Green Goddess (1938)

Edgar Rice Burroughs eredetileg Herman Brixet szerette volna az MGM-féle filmfeldolgozás főszereplőjének, azonban a színész lesérült, ezért ugrott be a helyére Weissmüller. Az író cseppet sem volt elégedett az „Én Tarzan, te Jane” megközelítéssel, olyannyira zavarta a karakter tört angolsága, hogy producerként elkezdett dolgozni egy másik filmfeldolgozáson, immár a felgyógyult Brix főszereplésével, stúdióbelsők helyett guatemalai helyszíneken. Az így született produkciót két mozifilm, illetve egy tizenkét részes sorozat formájában is vetítették, és bár nem arattak a Weissmüller-filmekéhez mérhető sikert, beindították az akcióhős Brix karrierjét, és elmondható róluk, hogy Burroughs eredetijéhez is közelebb állnak.

Tarzan’s Magic Fountain (1949) + folytatások

Lex Barkert itthon elsősorban a Winnetou sorozatból ismerjük, ám fiatalon egy másik legendás hőst keltett életre: miután Weissmüller kiöregedett a szerepből, országos keresés után őt választották utódjának. Öt részben formálta meg a karaktert, de a producerek nem nagy teret engedtek neki, elvárás volt, hogy ábrázolásában a korábbi, tört angolt beszélő figurát vigye tovább. E filmek a kései Weissmüller-mozik alacsony költségvetésével készültek, és többek között az ifjúság forrása, egy elveszett afrikai civilizáció, valamint elefántcsont- és gyémántvadászok körül bonyolódtak.

Tarzan′s Hidden Jungle (1955) + folytatások

A Barkert leváltó Gordon Scott hatszor alakította Tarzant, és ebben a korszakban több jelentős változás történt a sorozattal. A színvonal meglehetősen ingadozott, a nagy költségvetésű kalandfilmtől az eredetileg tévésorozatnak szánt pilotokból összeollózott mozifilmig elég nagy volt a merítés. Scott volt az egyedüli színész, aki kétféle típusú Tarzant is eljátszhatott. Kezdetben a Weissmüller-mintát követte, azonban a későbbi filmek producercseréje lehetővé tette, hogy hű legyen az irodalmi alapanyaghoz: a korábbi érát végérvényesen lezáró, 1959-es Tarzan’s Greatest Adventure-ben már ékes angolsággal beszél. E máig az egyik legjobb Tarzan-filmnek tartott alkotásban az egyik gonosz szerepben az akkor még zöldfülű Sean Connery is feltűnik.

A Scottot két filmben követő Jock Mahoney (1962–1963), a három filmre beugró, profi focistából lett színész Mike Henry (1966–1968), illetve a két – tévésorozatból összevágott – filmben szereplő Ron Ely (1970) nem tudta megismételni a váratlan sikert. Annak ellenére sem, hogy ezek a filmek már elő­sze­re­tet­tel hagyták el a dzsungelt, hogy a kor divatját követve James Bond-szerű kalandokká váljanak.

Vissza a kezdetekhez

Direkt folytatások helyett a történetet számos alkalommal új­ra­gon­dol­ták. Az 1981-es Tarzan, a majomember újítása, hogy az eseményeket Jane (Bo Derek) szemszögéből mutatta be, előtérbe helyezve az erotikát. Ez a változat az egészen katasztrofális kritikák ellenére jelentős anyagi sikert aratott. Az Oscar-díjas Tűzszekereket jegyző Hugh Hudson nagy költségvetésű, Greystoke – Tarzan, a majmok ura (1984) című produkciója ismét komolyra váltott, ragaszkodva Burroughs regényéhez. A főszereplő (Christopher Lambert) neve pél­dául egyetlenegyszer sem hangzik el és a film meglehetősen sokat foglalkozik a fiú felnövésével.
A tiszavirág-életű karriert befutó Casper Van Dien és Jane March közös próbálkozása, a Tarzan és az elveszett város (1998) megint csak jelentős visszalépésnek bizonyult, de szerencsére a most nyáron mozikba kerülő Tarzan legendája ismét a Greystoke irányába kacsintgat. A kései Harry Pottereket jegyző David Yates mozija sötét hangvételű, ám minden eddiginél látványosabb A-kategóriás szórakozást ígér a Dark Horse képregénye nyomán, Alexander Skarsgard, Margot Robbie, Samuel L. Jackson és Christoph Waltz főszereplésével.