Nagyi 2016. november 17. / Gulya István „Az idő múlik. Az biztos” – egy Eileen Myles-idézettel indítja Paul Weitz forgatókönyvíró-rendező (American Dreamz, Egy fiúról, Amerikai pite) Nagyi című dramedyjét, és a néző szívét, ha már túl jár a negyvenen, az első snittől az utolsó kockáig valami kellemesen melengető melankólia járja át, hisz tudjuk jól: régen minden jobb volt. Az alig nyolcvanperces történet szerint egy nyers szakítás után – az ötvenen túli Elle (Lily Tomlin) elzavarja fiatal szerelmét (Judy Greer) –, vagyis nem a legszerencsésebb pillanatban Elle-hez beállít unokája, Sage (Julia Garner). Alapos indoka van: terhes. Este háromnegyed hatra kapott időpontot az abortuszklinikán, 630 dollár kellene a műtétre. Elle-nél (aki korábban dacos lázadásból szétnyirbálta hitelkártyáit) nincs pénz. Nekivágnak, hogy – barátoknál, volt férjnél (Sam Elliott) – összeszedjék a szükséges összeget. Az első tíz perc közhelyes szövegeit követően Weitz magára talál, egyszerre vicces és mélyre ható jeleneteiből egy mindenféle kapcsolatokkal bonyolított, tragédiáktól és örömöktől átitatott, színes élet, egy végtelenül öntörvényű, de mégis szerethető személyiség rajzolódik ki. A jó szövegeket és karaktereket a színészek remek alakításokkal hálálják meg, a film csúcspontja Tomlin és Elliott párperces asszója. Weitz ügyes, egynapos meséjébe minden belefért: élet, halál, múlt és jövő, nők és férfiak, szex és érzelmek, fű és irodalom és még sok minden más. DVD Bontonfilm Kritika (4) |