Nagyi
2016. november 17. / Gulya István

„Az idő múlik. Az biztos” – egy Eileen Myles-idézettel indítja Paul Weitz forgatókönyvíró-rendező (American Dreamz, Egy fiúról, Amerikai pite) Nagyi című dramedyjét, és a néző szívét, ha már túl jár a negyvenen, az első snittől az utolsó kockáig valami kellemesen melengető melankólia járja

át, hisz tudjuk jól: régen minden jobb volt. Az alig nyolcvanperces tör­té­net szerint egy nyers szakítás után – az ötvenen túli Elle (Lily Tomlin) elzavarja fiatal szerelmét (Judy Greer) –, vagyis nem a leg­sze­rencsésebb pillanatban Elle-hez beállít unokája, Sage (Julia Garner). Alapos indoka van: terhes. Este háromnegyed hatra kapott időpontot az abortuszklinikán, 630 dollár kellene a műtétre.
Elle-nél (aki korábban dacos lázadásból szétnyirbálta hitelkártyáit) nincs pénz. Nekivágnak, hogy – barátoknál, volt férjnél (Sam Elliott) – összeszedjék a szükséges összeget. Az első tíz perc közhelyes szö­ve­geit követően Weitz magára talál, egyszerre vicces és mélyre ható jeleneteiből egy mindenféle kapcsolatokkal bonyolított, tragédiáktól és örömöktől átitatott, színes élet, egy végtelenül öntörvényű, de mégis szerethető személyiség rajzolódik ki. A jó szövegeket és karaktereket a színészek remek alakításokkal hálálják meg, a film csúcspontja Tomlin és Elliott párperces asszója. Weitz ügyes, egynapos meséjébe minden belefért: élet, halál, múlt és jövő, nők és férfiak, szex és ér­zel­mek, fű és irodalom és még sok minden más.

DVD
Bontonfilm
Kritika (4)