Holdfény 2017. március 14. / Sz. B. Az identitáskeresés az első és második filmesek gyakori témaválasztása. Bemutatkozó munkája, a kisebb fesztiválokon bemutatott, rendkívül alacsony költségvetésű Medicine for Melancholy után Barry Jenkins nyolc évig érlelte következő filmtervét, és talán megérte ennyi ideig várnia: a 2016 legnagyobb független filmes sikereként ünnepelt Holdfény már nem egy kezdő próbálkozása, hanem kiforrott és átgondolt munka, mely – Linklater Sráckorát megidézve – egy fiatalember életének legfontosabb állomásain keresztül mutatja be a felnőtté válás zűrös folyamatát. Jenkins főszereplője egy meleg afro-amerikai fiú, aki drogfüggő, erőszakos anyja elől menekülve egy dílerben lel apafigurára – az író-rendező e tragédiákkal terhelt élettörténetet azzal teszi átélhetővé, hogy a cselekményt a fiú nézőpontjára szűkítve univerzális kérdésekről beszél. A tartalom markáns vizualitással és a képekkel egyenrangú, erőteljes zenei aláfestéssel párosul: mintha csak Wong Kar-Wai színkezelése találkozna a kései Terrence Malick-mozik kameramunkájával, Philip Glass zongorafutamaira – és mindez a gettódrámák közegében. És éppen ez a rendezői vehemencia, ez a sok-sok hatás tesz keresztbe a születendő mesterműnek: a Holdfény a részleteiben tökéletes, összességében azonban katarzis helyett inkább a déjà vu érzéssel ajándékozza meg nézőit. Holdfény (12) (Moonlight) Amerikai, feliratos film Rendező: Barry Jenkins Főszereplők: Alex R. Hibbert, Ashton Sanders, Trevante Rhodes, Mahershala Ali, Naomie Harris 111 perc Forgalmazó: Vertigo Média Már a mozikban |