2017. július 26. / Kovács Emőke / Vörösmarty Színház
Székesfehérváron idén augusztusban ötödik alkalommal rendezi meg a Koronázási szertartásjátékot dr. Szikora János, a Vörösmarty Színház igazgatója, akit arról kérdeztünk, milyen uralkodónak látja III. Bélát, az idei szertartásjáték főszereplőjét.
Idén III. Béla király történetét elevenítik meg a Koronázási szertartásjátékban. Életének mely pontjait teszik hangsúlyossá az előadásban?
Sz. J.: Rendezőként és forgatókönyvíróként különös csapdahelyzetbe kerültem, hiszen az ötödik Koronázási szertartásjáték főszereplőjének élete tulajdonképpen eseménytelen. Ezt az eseménytelent persze idézőjelbe kell tenni, hiszen 23 évig uralkodott, és a középkori Európa egyik leggazdagabb, legstabilabb államát hozta létre. Egy igazi prosperáló időszak nagy építője volt III. Béla, de uralkodását nem zavarták meg látványos harcok vagy trónviszályok, így meglehetősen fogas kérdés, hogy dramaturgiai szempontból mi az érdekes ebben az életben a néző számára. Lehet, hogy színházi szemszögből annyira nem izgalmas az élete, de ez nem mondható el azokra az emberi-szellemi hatásokra, amelyek körülvették és formálták. Idén, III. Béla életének színrevitelekor a személye mellett hangsúlyosan azokat az embereket idézzük meg, akik a legerősebb hatást gyakorolták rá. Ilyen volt az édesanyja, akitől – amennyire a képzeletünkben megjelenik – Béla sok szeretetet nem kaphatott, ugyanis folyamatosan a fia ellen áskálódott, szövetkezett, puccsot szervezett. Egy gyűlölködő anyát látok az ő személyében, akiből hiányzik a gyereke iránti szeretet. Ezt a szeretetet viszont megkapta Antiochiai Annától, első feleségétől, akivel – a kor szabályai szerint – politikai alapon házasodott össze, viszont az ő esetükben bízvást beszélhetünk a politikai szándék mellett komoly emberi érzelmekről is. Megjelenik az életében a gyűlölet és előítélet is, ez leginkább Bánfi Lukács esztergomi érsek személyében csúcsosodik ki, aki attól a pillanattól kezdve, hogy III. Béla fellépett a magyar politikai élet porondjára, gyakorlatilag elvakultan és előítélettel terhesen gyűlölte pusztán azért, mert Bizáncból jött, és meggyőződése volt, hogy III. Béla nem lesz más, mint a bizánci császárok bábkirálya. Az apaélmény hiányát Mánuel császár pótolta számára, aki fiaként kezelte, no nem azért, mert annyira szimpatikus volt neki, hanem mert pontosan beleillett a politikai elképzeléseibe. Fiúgyermek híján III. Bélát társuralkodóvá tette, utódjává nevezte ki, saját lányával jegyezte el, és mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy halála utána Béla fogja örökölni a bizánci császár trónját. Ha ez megvalósul, akkor Magyarország valóban csatlósává vált volna a perszonálunió okán a Bizánci Birodalomnak, de nem ez történt, a történelem felülírta Mánuel császár elképzelését, mert fiúgyermeke született, így bocsátotta vissza Magyarországra III. Bélát. Az említett négy személy olyan fantasztikus karizmatikus személyiség, akiknek a bemutatásával azok az erők válnak nyilvánvalóvá, amik formálták ezt a királyt.
Egy ilyen jellegű produkció esetében hogyan kell bánni a fikció és valóság egyensúlyával?
Sz. J.: Mindig kényesen ügyelünk arra, hogy amikor a történelem olvasható dokumentumainak hézagait a saját fantáziánkkal pótoljuk, és egy fikciót alkotunk, akkor ez alapvetően ne hazudtolja meg az adott királyhoz tapadó alaptényeket. Fontos, hogy a fikcióink ne vigyenek el olyan végkövetkeztetésekhez, amelyeket történelmi tényekkel nem tudunk alátámasztani.
Stilárisan hogyan fog megjelenni a III. Béla életét meghatározó bizánci-katolikus vonal a szertartásjátékban?
Sz. J.: Elsősorban a szertartásjáték két markáns alkotóeleme változik meg: a térszerkezet és a zene. Idén a nemzeti emlékhelyre látogató közönséget egy egészen más térforma várja majd, mint amit idáig megszoktak: ez elsősorban a bizánci templomok alapstruktúráját idézi a maga kupolarendszerével, de ez a kupola mintegy az univerzumnak a szimbólumává is válik, ugyanakkor egy koronát is formáz. Az inspiráló tényezője ennek a díszletnek a Hagia Szophia kettős kupolája volt, és ezt a kettős kupolát akarjuk majd érzékeltetni. Alapvetően egy kör alakú, centrális játéktér lesz az eddig megszokott téglalap alakú és a Nagyboldogasszony-bazilika illúzióját keltő térélmény helyett. A görög-keleti kultúra markánsan jelenik meg az idei szertartásjáték zenéjében, elsősorban a pravoszláv kórusok világa szövődik össze azzal a különös etno- és világzenei hangulattal, ami Szirtes Edina Mókus nevéhez fűződik. A koronázás mint szertartási keret és a liturgikus elemek nem változnak, hanem foglalattá válnak, és amit magukba foglalnak, az lesz gyökeresen más.
Mi ad erőt és kedvet, hogy az ötödik koronázást is megrendezze?
Sz. J.: Magam is megdöbbenek azon a megmagyarázhatatlan tényen, amit nem én fedeztem föl, előttem már sokaknak szemet szúrt, hogy mi lehet az oka annak, hogy az egyik legnagyobb magyar királyunk, III. Béla több mint két évtizedes uralkodásáról az ősi magyar történelmi források egy-egy rövid tőmondatban szólnak, miközben egyéb, nem ennyire építő erejű királyoknak oldalakat szentelnek? Mitől van a történetírásnak és a történelemtudatnak ez a nagyvonalúsága, hogy van egy fantasztikus uralkodónk, és egyáltalán nincs a köztudatban? Ebbe magamat is beleértem, mert ha a körülmények nem visznek rá, hogy a szertartásjátékok ürügyén elkezdjek III. Bélával foglalkozni, akkor számomra ő is egy olyan név, aki mögé nem sokat képzelek, és ez mélységes igazságtalanság ezzel a gazdag életű, nagy képességű királlyal szemben. Úgy érzem, hogy ez a munka, amit két este alatt néhány ezer ember lát majd, nem mondhatnám, hogy pótolja az évszázadok elmulasztott méltatását, de valamiképpen nyitogatja az emberek érdeklődését egy méltatlanul háttérbe szorított királlyal szemben. Szeretném ráébreszteni az embereket arra, hogy micsoda nagy egyéniségekkel volt gazdag a történelmünk. Ez a munka ad annyi lelkesítő erőt, hogy ne érezzem azt, hogy valamilyen színházi sablonba merevedek.
Idén III. Béla király történetét elevenítik meg a Koronázási szertartásjátékban. Életének mely pontjait teszik hangsúlyossá az előadásban?
Sz. J.: Rendezőként és forgatókönyvíróként különös csapdahelyzetbe kerültem, hiszen az ötödik Koronázási szertartásjáték főszereplőjének élete tulajdonképpen eseménytelen. Ezt az eseménytelent persze idézőjelbe kell tenni, hiszen 23 évig uralkodott, és a középkori Európa egyik leggazdagabb, legstabilabb államát hozta létre. Egy igazi prosperáló időszak nagy építője volt III. Béla, de uralkodását nem zavarták meg látványos harcok vagy trónviszályok, így meglehetősen fogas kérdés, hogy dramaturgiai szempontból mi az érdekes ebben az életben a néző számára. Lehet, hogy színházi szemszögből annyira nem izgalmas az élete, de ez nem mondható el azokra az emberi-szellemi hatásokra, amelyek körülvették és formálták. Idén, III. Béla életének színrevitelekor a személye mellett hangsúlyosan azokat az embereket idézzük meg, akik a legerősebb hatást gyakorolták rá. Ilyen volt az édesanyja, akitől – amennyire a képzeletünkben megjelenik – Béla sok szeretetet nem kaphatott, ugyanis folyamatosan a fia ellen áskálódott, szövetkezett, puccsot szervezett. Egy gyűlölködő anyát látok az ő személyében, akiből hiányzik a gyereke iránti szeretet. Ezt a szeretetet viszont megkapta Antiochiai Annától, első feleségétől, akivel – a kor szabályai szerint – politikai alapon házasodott össze, viszont az ő esetükben bízvást beszélhetünk a politikai szándék mellett komoly emberi érzelmekről is. Megjelenik az életében a gyűlölet és előítélet is, ez leginkább Bánfi Lukács esztergomi érsek személyében csúcsosodik ki, aki attól a pillanattól kezdve, hogy III. Béla fellépett a magyar politikai élet porondjára, gyakorlatilag elvakultan és előítélettel terhesen gyűlölte pusztán azért, mert Bizáncból jött, és meggyőződése volt, hogy III. Béla nem lesz más, mint a bizánci császárok bábkirálya. Az apaélmény hiányát Mánuel császár pótolta számára, aki fiaként kezelte, no nem azért, mert annyira szimpatikus volt neki, hanem mert pontosan beleillett a politikai elképzeléseibe. Fiúgyermek híján III. Bélát társuralkodóvá tette, utódjává nevezte ki, saját lányával jegyezte el, és mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy halála utána Béla fogja örökölni a bizánci császár trónját. Ha ez megvalósul, akkor Magyarország valóban csatlósává vált volna a perszonálunió okán a Bizánci Birodalomnak, de nem ez történt, a történelem felülírta Mánuel császár elképzelését, mert fiúgyermeke született, így bocsátotta vissza Magyarországra III. Bélát. Az említett négy személy olyan fantasztikus karizmatikus személyiség, akiknek a bemutatásával azok az erők válnak nyilvánvalóvá, amik formálták ezt a királyt.Egy ilyen jellegű produkció esetében hogyan kell bánni a fikció és valóság egyensúlyával?
Sz. J.: Mindig kényesen ügyelünk arra, hogy amikor a történelem olvasható dokumentumainak hézagait a saját fantáziánkkal pótoljuk, és egy fikciót alkotunk, akkor ez alapvetően ne hazudtolja meg az adott királyhoz tapadó alaptényeket. Fontos, hogy a fikcióink ne vigyenek el olyan végkövetkeztetésekhez, amelyeket történelmi tényekkel nem tudunk alátámasztani.
Stilárisan hogyan fog megjelenni a III. Béla életét meghatározó bizánci-katolikus vonal a szertartásjátékban?
Sz. J.: Elsősorban a szertartásjáték két markáns alkotóeleme változik meg: a térszerkezet és a zene. Idén a nemzeti emlékhelyre látogató közönséget egy egészen más térforma várja majd, mint amit idáig megszoktak: ez elsősorban a bizánci templomok alapstruktúráját idézi a maga kupolarendszerével, de ez a kupola mintegy az univerzumnak a szimbólumává is válik, ugyanakkor egy koronát is formáz. Az inspiráló tényezője ennek a díszletnek a Hagia Szophia kettős kupolája volt, és ezt a kettős kupolát akarjuk majd érzékeltetni. Alapvetően egy kör alakú, centrális játéktér lesz az eddig megszokott téglalap alakú és a Nagyboldogasszony-bazilika illúzióját keltő térélmény helyett. A görög-keleti kultúra markánsan jelenik meg az idei szertartásjáték zenéjében, elsősorban a pravoszláv kórusok világa szövődik össze azzal a különös etno- és világzenei hangulattal, ami Szirtes Edina Mókus nevéhez fűződik. A koronázás mint szertartási keret és a liturgikus elemek nem változnak, hanem foglalattá válnak, és amit magukba foglalnak, az lesz gyökeresen más.
Mi ad erőt és kedvet, hogy az ötödik koronázást is megrendezze?
Sz. J.: Magam is megdöbbenek azon a megmagyarázhatatlan tényen, amit nem én fedeztem föl, előttem már sokaknak szemet szúrt, hogy mi lehet az oka annak, hogy az egyik legnagyobb magyar királyunk, III. Béla több mint két évtizedes uralkodásáról az ősi magyar történelmi források egy-egy rövid tőmondatban szólnak, miközben egyéb, nem ennyire építő erejű királyoknak oldalakat szentelnek? Mitől van a történetírásnak és a történelemtudatnak ez a nagyvonalúsága, hogy van egy fantasztikus uralkodónk, és egyáltalán nincs a köztudatban? Ebbe magamat is beleértem, mert ha a körülmények nem visznek rá, hogy a szertartásjátékok ürügyén elkezdjek III. Bélával foglalkozni, akkor számomra ő is egy olyan név, aki mögé nem sokat képzelek, és ez mélységes igazságtalanság ezzel a gazdag életű, nagy képességű királlyal szemben. Úgy érzem, hogy ez a munka, amit két este alatt néhány ezer ember lát majd, nem mondhatnám, hogy pótolja az évszázadok elmulasztott méltatását, de valamiképpen nyitogatja az emberek érdeklődését egy méltatlanul háttérbe szorított királlyal szemben. Szeretném ráébreszteni az embereket arra, hogy micsoda nagy egyéniségekkel volt gazdag a történelmünk. Ez a munka ad annyi lelkesítő erőt, hogy ne érezzem azt, hogy valamilyen színházi sablonba merevedek.