2017. szeptember 15. / Kovács Gellért
Sokáig ő volt a Coppola lány, akit néhány ifjúkori kabalajelenés után apuci berakott A Keresztapa 3-ba színésznek. A családon belüli casting nem jól sült el, a 19 éves Sofia nem nagyon tudott élni a
filmtörténeti lehetőséggel. Aztán egy kicsit nem figyeltünk oda, és láss csodát, a harminc felé közeledve Sofia Coppola a kamera másik oldalán született újjá, szerzői filmesként elég hamar megtalálta a számítását. Eddigi rövidke életműve ugyan egyenetlen, de markáns stílusjegyeket mutat. Legújabb filmje egy sztárokat felvonultató kosztümös thriller; a Csábítás szeptember 7-én kerül a magyar mozikba.
Öngyilkos szüzek (1999)
Egy ideális világban nagyjából ilyen nagyfilmes debütálást vár az ember egy híres rendező tehetséges csemetéjétől. S ami a legszebb benne, hogy Jeffrey Eugenides regényéből Sofia olyan mozit készített, amelynek stílusjegyei a mai napig felfedezhetőek nála: érzékeny, provokatív téma, az aktuális indie zenei trendekre rezonáló soundtrack, feminista hangnem. Ez a filmnyelv legalább annyira az Music Television-generáció sajátja, mint amennyire főhajtás a klasszikus mesterek előtt. Az Öngyilkos szüzeket nálunk a Titanic Filmfesztiválon vetítették először, a moziforgalmazásig sajnos nem jutott el, pedig a mai napig referencia, legutóbb a Mustang című fesztiválsiker kapcsán emlegettük, mint Deniz Gamze Ergüven filmjének előképét.
[kep3]
Elveszett jelentés (2003)
Ilyen második nagyjátékfilmet még egy ideális világban sem feltétlenül várhatunk el egy híres rendező tehetséges gyermekétől. Sőt: ilyen főszerepre még Bill Murray is csak az álmaiban várhatott, pedig ő aztán már várt egy-két szerepre hosszú pályafutása után. Nem beszélve Scarlett Johanssonról, aki felnőtt színészként ezzel az alakításával hívta fel magára úgy igazán a nemzetközi figyelmet, s indult el a totális világsztárság felé. Az Elveszett jelentést könnyű lenne elintézni annyival, hogy minden idők egyik legszebb szerelmesfilmje (bár ez sem hangzik rosszul), igazi értéke mégis abban áll, hogy elhiteti velünk: Amerikában még mindig készülnek, pontosabban még mindig készülhetnek – azzal együtt, hogy a cselekmény helyszíne Tokió – ilyen természetes, görcstelen, szabálytalan „kicsi filmek”, amelyek szinte észrevétlenül képesek elérni nagyon nagy dolgokat. Részint azért, mert nem feltétlenül azokra hajtanak. A filmet 4 Oscarra jelölték, s bár Murray sajnos nem kapott semmit (pedig ez volt eddigi élete nagy alakítása), de Sofia legalább megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó aranyszobrot. Sofia és Bill közös története nem ért itt véget: 2015 karácsonyára együtt készítették el a Netflixnek A Very Murray Christmas című bűbájos bolondságot, számos neves vendégművész közreműködésével.
Marie Antoinette (2006)
Az évtized közepére már volt róla fogalmunk, milyen is egy Sofia Coppola-film. Erre a popos-melankolikus egyvelegre húzta rá a rizsporos parókát ez a finoman szólva is rendhagyó életrajzi film, amelyben Coppola egyik kedvenc színésznője, Kirsten Dunst viszi a címszerepet, s pörgeti túl a XVIII. századi YOLO-t, egészen a guillotine-ig. A meglehetősen mutatós, extravagáns alkotást az Arany Pálmáért való versengés és az ítészek izgatott hada várta, a premier után azonban kicsit nagyobb volt az értetlenség, mint az ünneplés. Bár egy kisebb díjat azért kiosztottak a produkciónak Cannes-ban, s Milena Canonero teljesen megérdemelten Oscar-díjat is kapott a gyönyörű kosztümökért, a Marie Antoinette-tet a legtöbben a szerethető tévedések közé sorolják. Ám azért bőven akadnak lelkes rajongói is.
Made in Hollywood (2010)
A következő Sofia Coppola-rendezésnek minden bizonnyal a velencei zsűri volt a legnagyobb rajongója, hisz másképp aligha fordulhatott volna elő, hogy elnyeri az Arany Oroszlánt. Hiába hasonlít az egész az Elveszett jelentésre, hiába jó Stephen Dorff és Elle Fanning, hiába szól ez a film is egy egymásra találásról, hiába üzeni már megint a pórnépnek Sofia, hogy csakis a szeretet a fontos, mert az mindenből és mindenhonnan kisegíthet (még az álomgyári gödrök legaljáról is), hiába tetszetős a csomagolás, ha a Made in Hollywood összességében egy elég unalmas és érdektelen mozi.
Lopom a sztárom (2013)
Annak idején rendesen fogtuk a fejünket a könnyed tinivígjátékot ígérő magyar cím miatt, ám mivel négy év múltán szinte csak erre, mármint a magyar címre emlékszünk, már nem is haragszunk annyira. Pedig erős is lehetett volna a produkció, hiszen a hollywoodi celebek házait kirámoló kamaszbanda igaz története pont Sofia Coppolának való témának ígérkezett. Kár, hogy nem nagyon tudott mit kezdeni vele – ha csak azt nem számítjuk valaminek, hogy Coppola filmjei mindig filmszerűek, hangulatosak, a rendező tud bánni a színészeivel, és bármiben is utazik, nem bölcselkedik, inkább csak feltár és megmutat. Ezek mind-mind szimpatikus vonások, s arra pont elegendőek voltak ebben az esetben is, hogy a Lopom a sztáromat is meg lehessen rendesen fesztiváloztatni.
Csábítás (2017)
Ki gondolta volna, hogy Sofia Coppola legnagyobb cannes-i sikerét pont egy remake-kel éri majd el. Jó-jó, persze-persze, tudjuk-tudjuk: a Csábítás nem Don Siegel 1971-es filmjének, A tizedes háremének feldolgozása, hanem Thomas P. Cullinan regényének újabb adaptációja. Mivel azonban szó sincs semmiféle modernizálásról, azok, akik látták anno, hogyan kapták el Siegel filmjében Clint Eastwoodot Geraldine Page-ék, kicsit többet vártak a régi sztori szimpla újrajátszásánál. Sofia bizony megkapta a legjobb rendezés díját Cannes-ben, szinte csak szépeket írt a filmjéről boldog-boldogtalan, s még az sem kizárt, hogy az Oscar-szezonra se felejtődik el az alkotás, melyben Nicole Kidman, Kirsten Dunst, Elle Fanning és Colin Farrell játsszák a főbb szerepeket. Szóval, nagyon úgy tűnik: a mutatvány sikerült, a csáberő kitartott!
filmtörténeti lehetőséggel. Aztán egy kicsit nem figyeltünk oda, és láss csodát, a harminc felé közeledve Sofia Coppola a kamera másik oldalán született újjá, szerzői filmesként elég hamar megtalálta a számítását. Eddigi rövidke életműve ugyan egyenetlen, de markáns stílusjegyeket mutat. Legújabb filmje egy sztárokat felvonultató kosztümös thriller; a Csábítás szeptember 7-én kerül a magyar mozikba.
Öngyilkos szüzek (1999)
Egy ideális világban nagyjából ilyen nagyfilmes debütálást vár az ember egy híres rendező tehetséges csemetéjétől. S ami a legszebb benne, hogy Jeffrey Eugenides regényéből Sofia olyan mozit készített, amelynek stílusjegyei a mai napig felfedezhetőek nála: érzékeny, provokatív téma, az aktuális indie zenei trendekre rezonáló soundtrack, feminista hangnem. Ez a filmnyelv legalább annyira az Music Television-generáció sajátja, mint amennyire főhajtás a klasszikus mesterek előtt. Az Öngyilkos szüzeket nálunk a Titanic Filmfesztiválon vetítették először, a moziforgalmazásig sajnos nem jutott el, pedig a mai napig referencia, legutóbb a Mustang című fesztiválsiker kapcsán emlegettük, mint Deniz Gamze Ergüven filmjének előképét.
[kep3]
Elveszett jelentés (2003)
Ilyen második nagyjátékfilmet még egy ideális világban sem feltétlenül várhatunk el egy híres rendező tehetséges gyermekétől. Sőt: ilyen főszerepre még Bill Murray is csak az álmaiban várhatott, pedig ő aztán már várt egy-két szerepre hosszú pályafutása után. Nem beszélve Scarlett Johanssonról, aki felnőtt színészként ezzel az alakításával hívta fel magára úgy igazán a nemzetközi figyelmet, s indult el a totális világsztárság felé. Az Elveszett jelentést könnyű lenne elintézni annyival, hogy minden idők egyik legszebb szerelmesfilmje (bár ez sem hangzik rosszul), igazi értéke mégis abban áll, hogy elhiteti velünk: Amerikában még mindig készülnek, pontosabban még mindig készülhetnek – azzal együtt, hogy a cselekmény helyszíne Tokió – ilyen természetes, görcstelen, szabálytalan „kicsi filmek”, amelyek szinte észrevétlenül képesek elérni nagyon nagy dolgokat. Részint azért, mert nem feltétlenül azokra hajtanak. A filmet 4 Oscarra jelölték, s bár Murray sajnos nem kapott semmit (pedig ez volt eddigi élete nagy alakítása), de Sofia legalább megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó aranyszobrot. Sofia és Bill közös története nem ért itt véget: 2015 karácsonyára együtt készítették el a Netflixnek A Very Murray Christmas című bűbájos bolondságot, számos neves vendégművész közreműködésével.
Marie Antoinette (2006)
Az évtized közepére már volt róla fogalmunk, milyen is egy Sofia Coppola-film. Erre a popos-melankolikus egyvelegre húzta rá a rizsporos parókát ez a finoman szólva is rendhagyó életrajzi film, amelyben Coppola egyik kedvenc színésznője, Kirsten Dunst viszi a címszerepet, s pörgeti túl a XVIII. századi YOLO-t, egészen a guillotine-ig. A meglehetősen mutatós, extravagáns alkotást az Arany Pálmáért való versengés és az ítészek izgatott hada várta, a premier után azonban kicsit nagyobb volt az értetlenség, mint az ünneplés. Bár egy kisebb díjat azért kiosztottak a produkciónak Cannes-ban, s Milena Canonero teljesen megérdemelten Oscar-díjat is kapott a gyönyörű kosztümökért, a Marie Antoinette-tet a legtöbben a szerethető tévedések közé sorolják. Ám azért bőven akadnak lelkes rajongói is.
Made in Hollywood (2010)
A következő Sofia Coppola-rendezésnek minden bizonnyal a velencei zsűri volt a legnagyobb rajongója, hisz másképp aligha fordulhatott volna elő, hogy elnyeri az Arany Oroszlánt. Hiába hasonlít az egész az Elveszett jelentésre, hiába jó Stephen Dorff és Elle Fanning, hiába szól ez a film is egy egymásra találásról, hiába üzeni már megint a pórnépnek Sofia, hogy csakis a szeretet a fontos, mert az mindenből és mindenhonnan kisegíthet (még az álomgyári gödrök legaljáról is), hiába tetszetős a csomagolás, ha a Made in Hollywood összességében egy elég unalmas és érdektelen mozi.
Lopom a sztárom (2013)
Annak idején rendesen fogtuk a fejünket a könnyed tinivígjátékot ígérő magyar cím miatt, ám mivel négy év múltán szinte csak erre, mármint a magyar címre emlékszünk, már nem is haragszunk annyira. Pedig erős is lehetett volna a produkció, hiszen a hollywoodi celebek házait kirámoló kamaszbanda igaz története pont Sofia Coppolának való témának ígérkezett. Kár, hogy nem nagyon tudott mit kezdeni vele – ha csak azt nem számítjuk valaminek, hogy Coppola filmjei mindig filmszerűek, hangulatosak, a rendező tud bánni a színészeivel, és bármiben is utazik, nem bölcselkedik, inkább csak feltár és megmutat. Ezek mind-mind szimpatikus vonások, s arra pont elegendőek voltak ebben az esetben is, hogy a Lopom a sztáromat is meg lehessen rendesen fesztiváloztatni.
Csábítás (2017)Ki gondolta volna, hogy Sofia Coppola legnagyobb cannes-i sikerét pont egy remake-kel éri majd el. Jó-jó, persze-persze, tudjuk-tudjuk: a Csábítás nem Don Siegel 1971-es filmjének, A tizedes háremének feldolgozása, hanem Thomas P. Cullinan regényének újabb adaptációja. Mivel azonban szó sincs semmiféle modernizálásról, azok, akik látták anno, hogyan kapták el Siegel filmjében Clint Eastwoodot Geraldine Page-ék, kicsit többet vártak a régi sztori szimpla újrajátszásánál. Sofia bizony megkapta a legjobb rendezés díját Cannes-ben, szinte csak szépeket írt a filmjéről boldog-boldogtalan, s még az sem kizárt, hogy az Oscar-szezonra se felejtődik el az alkotás, melyben Nicole Kidman, Kirsten Dunst, Elle Fanning és Colin Farrell játsszák a főbb szerepeket. Szóval, nagyon úgy tűnik: a mutatvány sikerült, a csáberő kitartott!