2017. november 06. / Jónás Ágnes
„A sok esetben giccsel és hamissággal átszőtt világot muszáj valahogy ellensúlyozni, és szerintem a művészet, illetve az új muzsikusgeneráció kinevelése lehet az utolsó mentsvára a mai rohanó világnak – vallja Balázs János zongoraművész, aki október 24-én áll a Müpa hangver-
senytermének színpadára, hogy az MVM Koncertek – A Zongora című sorozatában szólóestjével Rachmaninov és Chopin energiától duzzadó világába röpítse a nagyérdeműt. A Liszt Ferenc és Junior Prima-díjas művésszel a koncertről, a zongorázás felszabadító-transzcendens aspektusairól és a közelgő moszkvai „küldetésről” is beszélgettünk.
Az MVM Koncertek – A Zongora sorozat keretében tavaly Liszt Ferenc Tizenkét transzcendens etűdjét ajándékoztad a közönségnek. Mivel készülsz az október 24-i szólóestedre?
B. J.: Chopin 24 prelűdjével, Rachmaninov-művekkel (cisz-moll prelűd, a Vocalise, a b-moll szonáta) és Liszt Spanyol rapszódiájával. Rachmaninov műveit, kiváltképp a b-moll szonátát a zongorairodalom egyik legfélelmetesebb és legnehezebb darabjának tartják, éppen ezért csak kevés magyar zongoraművész mer nekimenni, ráadásul a helyzetet tovább bonyolítja, hogy az orosz zeneszerző géniusz két verziót is készített belőle. Én rendhagyó módon a Vladimir Horowitz-féle változatot játszom, mely nyomokban tartalmazza a saját átiratomat is.
Rachmaninov zongoratechnikája nagyon közel áll hozzám, hiszen Liszt-alapokon nyugszik, a b-moll szonáta pedig számos olyan struktúrára ad lehetőséget, amelyekkel könnyen tudok azonosulni. Ezúttal nincs szükség vizuális kiegészítésre, mert a Müpa grandiózus tere szerintem kiválóan alkalmas arra, hogy előadóművész és közönség együtt lélegezzen. Minden erőmmel azon leszek, hogy együtt éljünk át megismételhetetlen, euforikus pillanatokat, s hogy úgy áradjon az energia, mint ahogyan Rachmaninov és Chopin műveiben áramlik izzó parázsként minden egyes zenei motívum és gondolat.
A Zsidó Kulturális Fesztivál keretében nemrégiben Gershwin-esttel léptél fel. Miért tartottad fontosnak, hogy a nevedet add a programsorozathoz?
B. J.: Alapvetően nagyon tisztelem azokat a művészeti kezdeményezéseket, amelyek olyan zeneszerzőket és műveket állítanak középpontba, amelyek az utóbbi időben – méltatlanul – perifériára szorultak. Gershwin fantasztikus klasszikus zeneszerző, sokan azonban mégis inkább jazz-zeneszerzői munkásságát ismerik és hangsúlyozzák. Én a klasszikus oldalt igyekeztem hangsúlyozni, s úgy gondolom, hogy a Budapest Jazz Orchestrával egy nagyon különleges és sikeres estét tudhatunk magunk mögött.
Azt csiripelik a madarak, hogy nemsokára Moszkvában is koncertezel.
B. J.: A Moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium a Magyar Kulturális Intézettel karöltve hoz létre magyar zongorabérletet, s azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy én nyissam meg a háromrészes koncertsorozatot. A Konzervatórium Nagytermében olyan világhírű művészek léptek már fel, mint például Horowitz vagy Szvjatoszlav Richter. Liszt-, Bartók- és Dubrovay-műveket játszom, de a moszkvai szervezők kérésére Kodályt is csempészek a programba. Sokan tudják rólam, hogy nagy lokálpatrióta vagyok, így ahol tehetem, örömmel népszerűsítem a magyar muzsikát. Az orosz közönség hozzá van szokva a világszínvonalhoz, ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy olyan színvonalú koncertet adjak, mely egyaránt lebilincseli a szakmát és a publikumot.
Nem hagysz magadnak sok pihenőidőt. Egyszer csak úgy mellékesen meg is jegyezted, hogy 2019-ig be vagy táblázva.
B. J.: Valóban nem jut sok időm alvásra, ráadásul októberben még hét vidéki városban, köztük Nyíregyházán, Győrött, Pécsett, Monoron és Baján is turnézom, mert szerettem volna, ha a Müpában sikerrel futó koncertsorozatból a Budapesttől távol élő klasszikuszene-fogyasztók és -rajongók is részesülhetnének. Novemberben a MOM Kulturális Központban kilencvenhatodik születésnapja alkalmából emlékezünk Cziffra Györgyre, ezt követően pedig nagy erőkkel készülünk a harmadik Cziffra Fesztiválra.
Valahol azt olvastam, hogy a zene a legjobb legális edződrog. Te hogy látod?
B. J.: A zongorázás nálam egy erős lelki kötődés, egy láthatatlan kapocs, és úgy általában véve a zene az egyik legönzetlenebb dolog a világon – örömöt és vigasztalást ad, méghozzá feltétel nélkül. Nem mondom, hogy néha nem merül le bennem az elem, elvégre nem könnyű nap mint nap művészeti vezetőként, zongoraművészként és pedagógusként helytállni, de ilyenkor számomra a kottaolvasás vagy a zenehallgatás a gyógyír, a zongorázás pedig felüdülés, egyfajta „szent”, emelkedett dolog, szemben egy olyan valósággal, ahol már szinte minden adás-vétel tárgya. A sok esetben giccsel és hamissággal átszőtt világot muszáj valahogy ellensúlyozni, és szerintem a művészet, illetve az új muzsikusgeneráció kinevelése lehet az utolsó mentsvára a mai rohanó világnak. Az én misszióm az, hogy folytassam a Liszt-modellt, azaz hogy feltárjam az igényes zene mélységeit a fiatalok előtt, és részt vegyek a kulturális vérkeringésben. Szeretném, ha száz év elteltével nem csupán úgy emlékeznének rám, mint egy valaha élt jó zongoristára, hanem mint a világ gépezetének egy hasznos csavarjára.
senytermének színpadára, hogy az MVM Koncertek – A Zongora című sorozatában szólóestjével Rachmaninov és Chopin energiától duzzadó világába röpítse a nagyérdeműt. A Liszt Ferenc és Junior Prima-díjas művésszel a koncertről, a zongorázás felszabadító-transzcendens aspektusairól és a közelgő moszkvai „küldetésről” is beszélgettünk.
Az MVM Koncertek – A Zongora sorozat keretében tavaly Liszt Ferenc Tizenkét transzcendens etűdjét ajándékoztad a közönségnek. Mivel készülsz az október 24-i szólóestedre?
B. J.: Chopin 24 prelűdjével, Rachmaninov-művekkel (cisz-moll prelűd, a Vocalise, a b-moll szonáta) és Liszt Spanyol rapszódiájával. Rachmaninov műveit, kiváltképp a b-moll szonátát a zongorairodalom egyik legfélelmetesebb és legnehezebb darabjának tartják, éppen ezért csak kevés magyar zongoraművész mer nekimenni, ráadásul a helyzetet tovább bonyolítja, hogy az orosz zeneszerző géniusz két verziót is készített belőle. Én rendhagyó módon a Vladimir Horowitz-féle változatot játszom, mely nyomokban tartalmazza a saját átiratomat is.
Rachmaninov zongoratechnikája nagyon közel áll hozzám, hiszen Liszt-alapokon nyugszik, a b-moll szonáta pedig számos olyan struktúrára ad lehetőséget, amelyekkel könnyen tudok azonosulni. Ezúttal nincs szükség vizuális kiegészítésre, mert a Müpa grandiózus tere szerintem kiválóan alkalmas arra, hogy előadóművész és közönség együtt lélegezzen. Minden erőmmel azon leszek, hogy együtt éljünk át megismételhetetlen, euforikus pillanatokat, s hogy úgy áradjon az energia, mint ahogyan Rachmaninov és Chopin műveiben áramlik izzó parázsként minden egyes zenei motívum és gondolat.
A Zsidó Kulturális Fesztivál keretében nemrégiben Gershwin-esttel léptél fel. Miért tartottad fontosnak, hogy a nevedet add a programsorozathoz?
B. J.: Alapvetően nagyon tisztelem azokat a művészeti kezdeményezéseket, amelyek olyan zeneszerzőket és műveket állítanak középpontba, amelyek az utóbbi időben – méltatlanul – perifériára szorultak. Gershwin fantasztikus klasszikus zeneszerző, sokan azonban mégis inkább jazz-zeneszerzői munkásságát ismerik és hangsúlyozzák. Én a klasszikus oldalt igyekeztem hangsúlyozni, s úgy gondolom, hogy a Budapest Jazz Orchestrával egy nagyon különleges és sikeres estét tudhatunk magunk mögött.
Azt csiripelik a madarak, hogy nemsokára Moszkvában is koncertezel.
B. J.: A Moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium a Magyar Kulturális Intézettel karöltve hoz létre magyar zongorabérletet, s azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy én nyissam meg a háromrészes koncertsorozatot. A Konzervatórium Nagytermében olyan világhírű művészek léptek már fel, mint például Horowitz vagy Szvjatoszlav Richter. Liszt-, Bartók- és Dubrovay-műveket játszom, de a moszkvai szervezők kérésére Kodályt is csempészek a programba. Sokan tudják rólam, hogy nagy lokálpatrióta vagyok, így ahol tehetem, örömmel népszerűsítem a magyar muzsikát. Az orosz közönség hozzá van szokva a világszínvonalhoz, ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy olyan színvonalú koncertet adjak, mely egyaránt lebilincseli a szakmát és a publikumot.
Nem hagysz magadnak sok pihenőidőt. Egyszer csak úgy mellékesen meg is jegyezted, hogy 2019-ig be vagy táblázva.
B. J.: Valóban nem jut sok időm alvásra, ráadásul októberben még hét vidéki városban, köztük Nyíregyházán, Győrött, Pécsett, Monoron és Baján is turnézom, mert szerettem volna, ha a Müpában sikerrel futó koncertsorozatból a Budapesttől távol élő klasszikuszene-fogyasztók és -rajongók is részesülhetnének. Novemberben a MOM Kulturális Központban kilencvenhatodik születésnapja alkalmából emlékezünk Cziffra Györgyre, ezt követően pedig nagy erőkkel készülünk a harmadik Cziffra Fesztiválra.
Valahol azt olvastam, hogy a zene a legjobb legális edződrog. Te hogy látod?
B. J.: A zongorázás nálam egy erős lelki kötődés, egy láthatatlan kapocs, és úgy általában véve a zene az egyik legönzetlenebb dolog a világon – örömöt és vigasztalást ad, méghozzá feltétel nélkül. Nem mondom, hogy néha nem merül le bennem az elem, elvégre nem könnyű nap mint nap művészeti vezetőként, zongoraművészként és pedagógusként helytállni, de ilyenkor számomra a kottaolvasás vagy a zenehallgatás a gyógyír, a zongorázás pedig felüdülés, egyfajta „szent”, emelkedett dolog, szemben egy olyan valósággal, ahol már szinte minden adás-vétel tárgya. A sok esetben giccsel és hamissággal átszőtt világot muszáj valahogy ellensúlyozni, és szerintem a művészet, illetve az új muzsikusgeneráció kinevelése lehet az utolsó mentsvára a mai rohanó világnak. Az én misszióm az, hogy folytassam a Liszt-modellt, azaz hogy feltárjam az igényes zene mélységeit a fiatalok előtt, és részt vegyek a kulturális vérkeringésben. Szeretném, ha száz év elteltével nem csupán úgy emlékeznének rám, mint egy valaha élt jó zongoristára, hanem mint a világ gépezetének egy hasznos csavarjára.