„Mindig azért a szerepért rajongok, amit épp játszom”
2017. december 30. / Jónás Ágnes

Aligha van olyan operett- és musicalszerep, melyet Homonnay Zsolt ne játszott volna el két év­ti­ze­des pályafutása során. A közönség láthatta őt többek között Júdásként, Quasimodóként, mes­ter­sé­ge volt a Halál az Elisabethben, küzdött Raoulként az Operaház fantomjával, és Danilovics
gróf bőrébe is belebújt A víg özvegyben. Nemsokára a Kálmán Imre Teátrumban debütáló Dorian Grayben alakítja Lord Henry Wottont, a felújított Rebeccában pedig Maxim de Wintert. A Budapesti Operettszínház egyik vezető színészével e két előadás napjainkra is érvényes üzenetéről beszélgettünk.

Decemberben felújítva tér vissza az Operettszínház színpadára Lévay Szilveszter és Michael Kunze hatalmas sikerszériát maga mögött tudó Rebecca (A Manderley-ház asszonya) című musicalje. Mi lehet a siker titka?
H. Zs.: A Rebecca sikerének titkát alapvetően két dologban látom. Egy­részt az előadás alapja egy rendkívül erős irodalmi mű, amelyet már olvasni is óriási élmény, hiszen a remekművek minden korban érvényesen tudják közvetíteni az emberi értékeket és gondolatokat. Másrészt a regény történetéhez hangulatában és világában rendkívül jól illeszkedő zenét komponált Lévay Szilveszter.

Igazi csemegének ígérkezik Várkonyi Mátyás nagyhatású musicalje, a Kálmán Imre Teátrumban látható Dorian Gray is, melyet január 19-én láthat első ízben a nagyközönség, s amelyben Lord Henry Wottont alakítod. Oscar Wilde főhőse, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon. Minden vágya, hogy örökké úgy nézzen ki, ahogyan barátja, Basil lefestette, ezért mindenre hajlandó, még arra is, hogy szerződést kössön az ördöggel, s lelkét adja az örök fiatalságért cserébe. Mi az, ami emberileg leginkább megérint ebben a sorsdrámában?
H. Zs.: A Dorian Gray arcképe is olyan erőteljes irodalmi alapanyag, hogy eszmeiségénél fogva szinte kiált azért, hogy zenébe öltöztessük. Nagy ívű szenvedélyekről szól, örök érvényű gondolatokat tartalmaz: az örök ifjúságot meghódítani vágyó fiatalember vad szenvedélyekkel és tomboló érzékiséggel átitatott misztikus története ez. A művészet, a szépség, a lélek, az erkölcs, az értékek és a szabadság kérdéseit egyaránt feszegeti, s szembesít azzal, hogy ami Dorian számára érték – nevezetesen a fiatalság, szépség, vagyis a külsőségek –, az a ma embere számára is egyre fontosabb kezd lenni.

Te egyébként hogy állsz a külsőségekhez? Hiú embernek tartod magad?
H. Zs.: Dehogy tartom! Épp házfelújítási munkálatok folynak nálunk, minden csupa malter és por, de jókedvvel állok be a munkások közé dolgozni, ha időm engedi, és egyáltalán nem csinálok abból gondot, ha porosan, tornacipőben kell kimennem valamiért a boltba. Az, hogy ismert vagyok, nem ad különösebb okot arra, hogy órákig foglalkozzam a külsőmmel, vagy puccba vágjam magam.
Milyen lesz a te Wottonod?
H. Zs.: Egy meglehetősen cinikus világnézetű férfit alakítok, aki a züllésbe vezeti Doriant, s modern gon­dol­ko­dó­ként szembemegy a korával. Tulajdonképpen Oscar Wilde alteregója, akárcsak a tiszta, romlatlan Dorian Gray vagy a művészetet mindenek fölé helyező Basil, a festő.

Két évtizedes pályafutásod alatt voltál már Jézus és Júdás a Jézus Krisztus Szupersztárban, Halál az Elisabethben, Danilovics gróf A víg özvegyben, s olyan nagy sikerű produkciókban szerepeltél, mint például az Anna Karenina, A Szépség és a Szörnyeteg, A chicagói hercegnő, A Notre Dame-i toronyőr, és még hosszasan sorolhatnám. Van neked még egyáltalán szerepálmod?
H. Zs.: Mindig azért a szerepért rajongok, amit épp játszom. Sosem gondoltam, hogy egyszer majd Háry János leszek, és Gérard Depardieu-vel, Bodrogi Gyulával, Gálvölgyi Jánossal állhatok egy színpadon a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a Dóm téren. Felejthetetlen előadás volt, egészen magával ragadott a csodálatos magyar népzenei alap is. Jean Valjean A nyomorultakból régi nagy vágyam volt – a Miskolci Nemzeti Színházban játszottam Szabó P. Szilveszterrel. Akkoriban minden este úgy mentem fel a színpadra, mintha az életem múlna az előadáson. Mindent beletettem ebbe a szerepbe, amit a pályáról hittem, tanultam és megtapasztaltam. Huszonegy évesen a Miss Saigonban játszottam főszerepet – Kaszás Attila, Bardóczy Attila, Szolnoki Tibor alakították a Professzort. Egyszer úgy alakult, hogy Ka­szást nem adta ki a Vígszínház, Bardóczy megbetegedett, Szolnoki pedig az Operettszínház társulatával turnézott Németországban. A színház vezetősége győzködött, hogy vegyem át a Professzor szerepét, de én először nemet mondtam, tudván, hogy húsz év múlva sokkal inkább nekem való lesz majd ez a feladat. Nem adták fel, így végül elvállaltam. Óriási kihívás volt, de szerencsére remekül helytálltam.

Elképesztő lelkesedéssel beszélsz a hivatásodról, jó téged hallgatni.
H. Zs.: Igyekszem derűsen közelíteni a munkáimhoz. Nagyon nem szeretem, ha valaki kesereg. A morgolódás, a pesszimizmusba süppedés kétségkívül roppant kényelmes dolog, de megvan az a hátránya, hogy ilyen beállítottság mellett az embert a jó a szerepek se találják meg olyan könnyen. Optimistán és szeretettel kell közelíteni az élet adta feladatokhoz – én ebben hiszek.