Csáky Pál munkássága sokak számára ismert. Kiváló vegyészmérnök, politikus és író. Írásai egytől egyig történelmi ihletésűek, ám áthatja őket a személyes indíttatás bensőségessége. Olyan események, társadalmi helyzetek foglalkoztatják, amelyek jelentősen befolyásolták hazánk 20. századi
történelmét. Most az Udvari Kamaraszínház is műsorra tűzte egy darabját, az évad második felében, Szakadék címmel. A dráma az 1919. február 12-i pozsonyi sortűz előzményeit és tragédiáját jeleníti meg. Az előadás ősbemutató lesz, ezért kerestem meg a szerzőt, némi eszmecsere erejéig. Egy népszerű reggelizőhelyen beszéltünk meg találkozót, hogy egy kávé mellett eltársalogjunk kicsit. Nem csalódtam. Akinek a vérében van a mesélés, bárhol talál témát. Az üdvözlő kézfogás utáni első mondata ez volt: „Tudja, ez a pékség hogy jött létre?” Rendkívül szórakoztató volt hallgatni a történetet, ami nemcsak eredetisége és kedvessége okán volt érdekfeszítő, hanem az előadásmód színes, közvetlen hangvétele miatt is.
A pozsonyi sortűz mélyen és méltánytalanul elhallgatott része a felvidéki magyarság, ezáltal Magyarország történelmének. Milyen indíttatásból kezdett bele a Szakadék írásába?
Cs. P.: Hogy mi történt 1919 februárjában, arról tudunk. De nem volt benne sem a pozsonyi közgondolkodásban, sem a felvidéki magyar történetben. Mígnem eljött Trianon századik évfordulója. Én mindig csak azokat a témákat írom meg, amik ki akarnak jönni, meg akarnak születni a lelkemből, és úgy gondoltam, hogy van itt egyszerre három dolog is, ami miatt a századik évfordulót meg lehetne örökíteni. Az első maga a történés, a sortűz. Az áldozatoknak emléket állítani fontos, és megérdemlik. A második, hogy ezzel bebizonyíthatjuk, hogy azért nem volt olyan sima az ügy 1918 végén és ’19 elején. Általában az él bennünk, hogy összeomlott a Magyar Állam, az akkori kormány Károlyi naivitásától vezettetve nem jól csinálta a dolgát, és az emberek lelkében ez komoly nyomokat hagyott. Azt próbáltam megfogni ennek a pozsonyi családnak a történetében, hogy egyszerre hal meg az ország és a család, a jövő. A fiú, aki a frontot átvészelte, de a pozsonyi sortüzet nem élte túl.
A család történetének mennyi a valóságalapja?
Cs. P.: A sortűz áldozatai név szerint ismertek. De ez egy fiktív család. A miliőben azonban otthon vannak, és úgy gondoltam, a legjobban ez fejezi ki a történést.
És mi a harmadik dolog?
Cs. P.: Az, hogy mi következik ebből nekünk, akik ott maradtunk. A legtöbb az értelmiségi hivatalnokok közül elmenekült vagy elzavarták. Kiszorították az országból azokat, akik nem akartak hűségesküt tenni. De akadtak olyanok, akik nem voltak hajlandóak elhagyni az otthonukat. Ez a darab lényegében válasz arra a kérdésre, hogy száz éven keresztül hogy lehetett fennmaradni kisebbségként. Tőlem Nyugaton sokszor megkérdezték már, hogy mért létezik erdélyi vagy délvidéki magyarság. Itt ezer évre kell visszanyúlni, Szent Istvánig. Azóta kovácsol minket össze a történelem. Kaptunk valamit, ami sokkal erőteljesebb, mint a politikai döntések. Tisztelem azokat, akik úgy határoznak, hogy maradnak a szülőföldjükön, és ott próbálnak kiteljesedni.
Marad az otthon, a kultúra, a nyelv. De vajon a magyarul gondolkodás mennyire marad meg?
Cs. P.: Változik, gyöngül. A súlypontok, nézőpontok, vélemények. Jelen pillanatban a felvidéki magyar legnagyobb ellensége nem a szlovák nacionalizmus, hanem a modern kor. A saját közegében élő magyar fel sem tudja fogni, hogy egy kisebbségi helyzetben élő csoportnak mennyire tudatosan kell megélni a magyarságát, hogy kitartson mellette. Magyarországon egy magyar akárhová megy, egyértelmű közeg veszi körül. Döntéseket kell hoznia, de a közösségi léte, a következő generáció esélye nem forog kockán. Külhonban az embernek már a reggeli kávé mellett választania kell, hogy melyik rádiót hallgatja. És meg kell hallgatnia a szlovákot, a románt, a szerbet is, mert ott is vannak olyan hírek, amik az életét érintik. Már viszonyulni kell. Ez egy hosszabb téma, amiről sokat lehetne beszélni. Kis türelmét kérném. Két év múlva a harmincegyedik könyvem ezzel fog foglalkozni…
Ezek szerint a kétéves program már megvan. Mi lesz utána?
Cs. P.: Igyekszem nem tervezni. De törekszem nyitott füllel, szemmel és lélekkel megnézni, hová visz a sors. Vagy nevezzük Teremtőnek. És ha már ott vagyok – ha van egy zsebkendőnyi helyzetem –, meg kell néznem, mit tudok kezdeni magammal. Valahonnan felülről jön az ösztönzés, és én elfogadom. Ha csak egyvalaki emlékszik egy gondolatomra, már érdemes volt megírni. Remélem, hogy a Szakadékból is marad valami az emberek lelkében… |
vissza
vissza a lap tetejére
