Interjú
„…a szeretet a közös motívum, ami jellemző ránk”
2024-11. szám
„Vadásztársaság” – Vadász Bence 60 – A Vadász család három generációjának alkotásai címmel nyílik kiállítás a Pesti Vigadóban 2024. december 11-én. A Vadász és Társai Építőművészeti Kft. vezetőjével, Vadász Bencével Lesti Árpád beszélgetett.
Mi a kiállítás apropója?
V. B.: Az ötlete már régen a fejünkben volt, de az apropóját egy vidám és egy szomorú esemény szolgáltatta. Idén van a hatvanéves születésnapom, ami egy összegző dátum az ember életében, egyúttal egy alkalom arra, hogy megmutassuk, hogy a három generációs építészirodánk 1929 és 2024 között hova jutott el. Felvetettük ezt az ötletet az MMA Építőművészeti Tagozatának, ahol örömmel támogatták. Reményeim szerint a megnyitón ott lett volna – és velünk örült volna – Vadász György is, aki az építészirodánkban a második generációt képviselte, de drága apám idén márciusban meghalt. Így lett szomorú apropója ennek a kiállításnak, mert mint a nagy előd és az iroda egyik meghatározó nagy építésze már csak képekkel és emlékekben lesz jelen.
Kiknek az alkotásai kerülnek bemutatásra?
V. B.: Nyilván a hatvanéves évforduló miatt egy kicsit jobban rám lesz kihegyezve a tárlat, de mégis összegző lesz, és elsősorban a három építészeti generáció alkotóinak és alkotásainak bemutatásáról fog szólni, arra lesz felfűzve. Nagypapa Vadász Mihály életútjával kezdünk, annak egy-egy állomását dagerrotípiaszerűen régi terveket, munkákat felvillantva ismertetjük. Őt követi apám, Vadász György, a Nemzet Művésze díjjal kitüntetett, Kossuth-, Ybl- és Prima Primissima-díjas építész, az MMA rendes tagja, akinek különleges, megújuló személyisége volt, és ebből fakadóan a pályáját egészen különleges munkák kísérték végig. Elég, ha csak a hannoveri világkiállítás magyar pavilonjára vagy a MEDOSZ Jókai téri székházára gondolunk, de nevéhez kötődnek a zalaegerszegi „Csipkeházak” vagy a gellérthegyi víztározó is. Utána időrendben pedig én, Vadász Bence és a mai iroda, a Vadász és Társai Építőművészeti Kft. munkatársainak alkotásai következnek.
Akkor nem csak a család három alkotójának művei lesznek láthatóak?
V. B.: Nem. Pontosan ezért lett a kiállítás címe az, hogy „Vadásztársaság”, ahol a Vadász építésziroda különböző korszakai kerülnek majd bemutatásra nagyapától az unokáig és tovább, a szeretett és tehetséges társaink munkáiig. De nemcsak terveket láthat majd az érdeklődő közönség, hanem lesznek szobrok, rajzok és versek is, mivel amolyan reneszánsz iroda a miénk, az építészeten kívül különböző művészeti ágakban is jeleskednek munkatársaink. | hirdetés
 |
|
Vannak-e olyan pontok, amelyek jellemzőek a család mindhárom generációjának alkotóira?
V. B.: Igen, abszolút. Nagypapa, aki 1900-ban született, az évszázadváltásnál és az izmusok váltásánál, a Bauhausnak volt kiváló építésze, de a humánus és „szelíd Bauhausé”. Nagyon izgatta a környezet, ami ha úgy kívánta, akkor a szigorúbb szerkesztésből kilépve akár magas tetőt is elhelyezett egy modern épületen. Kiváló konstruktivista és kicsit a minimál felé hajló volt az ő építészete. Vele ellentétben apámat mindig a megújulás érdekelte, minden munkájában ez köszönt vissza. Neki nem volt körülhatárolható, úgynevezett „saját stílusa”, amiről felismerhetőek voltak alkotásai – épp ellenkezőleg; minden épülete más volt, de „vadászgyurisan” érzelemdús, talán erről volt felismerhető az ő építészete. A mostani iroda és az én építészetem pedig útkeresésben van, a kétfajta világlátás közötti utakról való gondolkodás jellemzi. Az organikus próbálkozások és a modern építészet finom összehangolása és közelítése nekem régi vágyam. Ne az történjen velünk, hogy ha valamilyen „csapatba” be kell csatlakozni, és ne csak „egy szemüveggel” lehessen nézni a világot, hanem felszabadulva a stílusbeli és formálási korlátok alól – ezek az irányzatok fogjanak kezet egymással egy-egy munkánkon. Így tehát különböző alkotások kísérik irodánk útját, hol szigorú, hol drámai, hol humoros módon, de ez az izgalmas útkeresés jellemzi irodánk jelenlegi alkotó időszakát.
A „Vadásztársaság” tárlaton tehát a munkatársak is megjelennek. Az építészet mennyire csapatmunka, mennyire jellemző a hosszú ideig tartó közös alkotás?
V. B.: A mi irodánkban ez sokszorosan így van, igazi csapatmunkában dolgozunk, ez több mint egy építészeti iroda, ez egy baráti társaság. Nincs értelmezhető alá- és fölérendeltség, hierarchia, hanem közös gondolkodás, közös munka van, pontosan ezért ritka, hogy cserélődnének a kollégák. Tulajdonképpen közösen élünk és „öregedünk” meg egymás mellett, mint egy család. Természetesen mindig vannak új tehetséges fiatalok, akik bekapcsolódnak a közös munkába, és olyan is van, hogy valaki valamilyen oknál fogva távozik, de ezek rendre barátságban történő elvállások. Az építészeti irodánkban nem csupán szakmai munka folyik, hanem kifejezetten baráti, emberi kapcsolatban vagyunk, közösen gondolkodunk, közösen alkotunk, együtt örülünk és szomorkodunk. A szeretet építészete zajlik nálunk, a szeretet a közös motívum, ami jellemző ránk és közös munkálkodásunkra. Mert minden egyes építészeti személyiség, emberi karakter, aki itt van velünk, „főszereplő”, nem mellékes szereplője egy-egy alkotó feladatnak, hanem mindegyikük ugyanúgy hozzáad a végeredményhez! Pont emiatt tud megújulni és „friss maradni” az építésziroda, mert egy-egy munkához mindenki hozzáadja a saját építészeti látásmódját és formavilágát, végső soron „szeretetét”. Talán ez a szeretet építészete.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
