2026. január 04. / Balázs F. Attila
A. Túri Zsuzsa, Svájcban élő író, költő, műfordító és szerkesztő, Budapesten született. Tanulmányok: Faculté des Lettres – Université de Genève, újabb kötetei: Exit (versek francia és magyar nyelven), Fantomfájdalom (regény)
Költőként miként találtál rá arra a hangra, amely egyszerre mentes a pátosztól és mégis képes a legmélyebb emberi tapasztalatok hiteles megszólaltatására?
A. T. Zs.: A hitelesség ott kezdődik, ahol a „költő” elfogadja: nem mindent lehet megnevezni. A hiány nem hiba, hanem tér. A mélység nem harsányságban mutatkozik, hanem abban, hogy a nyelv nem próbál annál nagyobbnak látszani, mint ami, emberileg már így is hatalmas: a veszteség, a vágy, a törődés, a halandóság tudata ott van benne. A hang, amely mentes a pátosztól, nem lemond a szépségről ‒ csak közelebb hozza azt ahhoz, aki olvas. A cél nem a hatás, hanem a jelenlét: engedni, hogy a szó ne kiemeljen az életből, hanem visszavezessen annak legbelsőbb, legintimebb, csendesebb rétegeibe. Ebben a csendben válik lehetővé, hogy a költészet ne a szenvedély teatralitását, hanem a tapasztalat igazságát közvetítse.
A verseidben gyakran megjelenő együttérzés mennyire tudatos költői program, és mennyire személyes, megélt élményekből táplálkozó belső szükséglet?
A. T. Zs.: Az együttérzés, amely a verseimben gyakran megjelenik, nem valamiféle előre megtervezett „költői szándék”. Sokkal inkább abból ered, amit megéltem, és amit mások tekintetében is felismertem: a fájdalom és a remény mindenkinél hasonló formákat ölt. Nem tudtam, nem tudom nem észrevenni azokat a törékeny pontokat, ahol az emberek lelke megremeg. Amikor írni kezdek, ez mindig jelen van. Nem dísz, nem póz – inkább egyfajta reflex: hogy amit látok, azt próbáljam megérteni. Ha van benne némi tudatosság, az csak annyi, hogy hiszek abban: a vers teremthet olyan teret, ahol a sebzettség nem szégyen, és ahol a gyengédség nem gyengeség.
A Fantomfájdalom formanyelve váltakozó: próza, vers és esszéisztikus beszédmód. Mennyire tudatos döntés ez az alaktani sokszólamúság, és mennyiben követi inkább az emlékezés, a gyász és a belső beszéd természetes hullámzását?
A. T. Zs.: A Fantomfájdalom formanyelve nem egy terv alapján született. Nem ültem le azzal az elhatározással, hogy ilyen sokszólamú lesz. Épp ellenkezőleg: az írás folyamata közben minden szövegrész külön-külön találta meg a formáját. Minden anekdota prózává tágult; ami álomszerűen jött, verssé sűrűsödött, és ahol magyarázatot próbáltam találni a kimondhatatlanra, ott a szöveg esszéhangon szólalt meg. Mondhatnám, hogy nem is én irányítottam a szöveget, én csak lejegyeztem, ahogy jött, ahogy létre akart jönni.
A mű központi élménye az anya elvesztése és az ebből fakadó „hiátus-lét”. Miként találtál rá arra a nyelvre, amely egyszerre őszinte, visszafogott, mégis terápiás erejű – és hogyan kerülted el a gyászirodalom gyakori patetikus csapdáit?
A. T. Zs.: A pátosz sokszor a fájdalom karneváli álarca: túlhangosított, túlszínezett felesleg. Mintha a gyász nem a hiányról szólna, hanem arról, hogyan mutatjuk meg a hiányt másoknak. Engem nem érdekelt most a pszichodráma. A fájdalom ne legyen díszlet. A gyógyulás sem módszer vagy technika, hanem egy lassú folyamat. A szöveg nem gyógyít: tanúsít. Megőrzi azt, ami örökre elveszett, és azt a fényt, ami kialudt. A gyász nyelve sokszor széttöredezik ‒ ilyenkor az emberi tudat maga hívja elő a szimbólumokat, mintha a képzelet lenne az egyetlen vészkijárat a kimondhatatlanból. De ezek a képek nem csupán ösztönök lenyomatai. A mítoszban ott az ősi tapasztalat: a veszteség nem egyedi történet, hanem közös. A szimbólumok így nem eltakarják, hanem enyhíteni próbálják a fájdalmat ‒ megannyi átjáróként a belső sötétség és a külső világ között. Ha van „kivezető út”, akkor szerintem az az, hogy a képzelet képes továbbvinni azt is, ami a valóságban megroppant. A szimbólumokban a hiány nem üressé válik, hanem új formát kap. Amikor írni kezdtem, még azt hittem, egyetlen történetet szeretnék elmondani – a saját gyászomét. Lassan ébredtem rá, hogy az, amit én hordozok, azt mások is ott hordozzák magukban. Egy szeretett személy elvesztésének a fájdalma nem csupán egy életrajzi esemény vagy családi tragédia, hanem annak a felismerése, hogy a szeretet mindig kockázat, és minden kötődés mélyén ott rejtőzik a veszteség lehetősége. Talán ezért is volt fontos megőrizni a szövegben azt a halk, sokféle, sokszor töredezett hangzást, hogy az olvasó saját hiányai is visszhangra találjanak. Hogy ne csak rólam szóljon, hanem arról a közös emberi félelemről, amely ugyan fájdalmas, mégis összeköt bennünket: a veszteségtől való félelemről – és arról a titokzatos erőről, amellyel mégis szinte mindig továbbmegyünk.
Költőként miként találtál rá arra a hangra, amely egyszerre mentes a pátosztól és mégis képes a legmélyebb emberi tapasztalatok hiteles megszólaltatására?
A. T. Zs.: A hitelesség ott kezdődik, ahol a „költő” elfogadja: nem mindent lehet megnevezni. A hiány nem hiba, hanem tér. A mélység nem harsányságban mutatkozik, hanem abban, hogy a nyelv nem próbál annál nagyobbnak látszani, mint ami, emberileg már így is hatalmas: a veszteség, a vágy, a törődés, a halandóság tudata ott van benne. A hang, amely mentes a pátosztól, nem lemond a szépségről ‒ csak közelebb hozza azt ahhoz, aki olvas. A cél nem a hatás, hanem a jelenlét: engedni, hogy a szó ne kiemeljen az életből, hanem visszavezessen annak legbelsőbb, legintimebb, csendesebb rétegeibe. Ebben a csendben válik lehetővé, hogy a költészet ne a szenvedély teatralitását, hanem a tapasztalat igazságát közvetítse.
A verseidben gyakran megjelenő együttérzés mennyire tudatos költői program, és mennyire személyes, megélt élményekből táplálkozó belső szükséglet?
A. T. Zs.: Az együttérzés, amely a verseimben gyakran megjelenik, nem valamiféle előre megtervezett „költői szándék”. Sokkal inkább abból ered, amit megéltem, és amit mások tekintetében is felismertem: a fájdalom és a remény mindenkinél hasonló formákat ölt. Nem tudtam, nem tudom nem észrevenni azokat a törékeny pontokat, ahol az emberek lelke megremeg. Amikor írni kezdek, ez mindig jelen van. Nem dísz, nem póz – inkább egyfajta reflex: hogy amit látok, azt próbáljam megérteni. Ha van benne némi tudatosság, az csak annyi, hogy hiszek abban: a vers teremthet olyan teret, ahol a sebzettség nem szégyen, és ahol a gyengédség nem gyengeség.
A Fantomfájdalom formanyelve váltakozó: próza, vers és esszéisztikus beszédmód. Mennyire tudatos döntés ez az alaktani sokszólamúság, és mennyiben követi inkább az emlékezés, a gyász és a belső beszéd természetes hullámzását?
A. T. Zs.: A Fantomfájdalom formanyelve nem egy terv alapján született. Nem ültem le azzal az elhatározással, hogy ilyen sokszólamú lesz. Épp ellenkezőleg: az írás folyamata közben minden szövegrész külön-külön találta meg a formáját. Minden anekdota prózává tágult; ami álomszerűen jött, verssé sűrűsödött, és ahol magyarázatot próbáltam találni a kimondhatatlanra, ott a szöveg esszéhangon szólalt meg. Mondhatnám, hogy nem is én irányítottam a szöveget, én csak lejegyeztem, ahogy jött, ahogy létre akart jönni.
A mű központi élménye az anya elvesztése és az ebből fakadó „hiátus-lét”. Miként találtál rá arra a nyelvre, amely egyszerre őszinte, visszafogott, mégis terápiás erejű – és hogyan kerülted el a gyászirodalom gyakori patetikus csapdáit?
A. T. Zs.: A pátosz sokszor a fájdalom karneváli álarca: túlhangosított, túlszínezett felesleg. Mintha a gyász nem a hiányról szólna, hanem arról, hogyan mutatjuk meg a hiányt másoknak. Engem nem érdekelt most a pszichodráma. A fájdalom ne legyen díszlet. A gyógyulás sem módszer vagy technika, hanem egy lassú folyamat. A szöveg nem gyógyít: tanúsít. Megőrzi azt, ami örökre elveszett, és azt a fényt, ami kialudt. A gyász nyelve sokszor széttöredezik ‒ ilyenkor az emberi tudat maga hívja elő a szimbólumokat, mintha a képzelet lenne az egyetlen vészkijárat a kimondhatatlanból. De ezek a képek nem csupán ösztönök lenyomatai. A mítoszban ott az ősi tapasztalat: a veszteség nem egyedi történet, hanem közös. A szimbólumok így nem eltakarják, hanem enyhíteni próbálják a fájdalmat ‒ megannyi átjáróként a belső sötétség és a külső világ között. Ha van „kivezető út”, akkor szerintem az az, hogy a képzelet képes továbbvinni azt is, ami a valóságban megroppant. A szimbólumokban a hiány nem üressé válik, hanem új formát kap. Amikor írni kezdtem, még azt hittem, egyetlen történetet szeretnék elmondani – a saját gyászomét. Lassan ébredtem rá, hogy az, amit én hordozok, azt mások is ott hordozzák magukban. Egy szeretett személy elvesztésének a fájdalma nem csupán egy életrajzi esemény vagy családi tragédia, hanem annak a felismerése, hogy a szeretet mindig kockázat, és minden kötődés mélyén ott rejtőzik a veszteség lehetősége. Talán ezért is volt fontos megőrizni a szövegben azt a halk, sokféle, sokszor töredezett hangzást, hogy az olvasó saját hiányai is visszhangra találjanak. Hogy ne csak rólam szóljon, hanem arról a közös emberi félelemről, amely ugyan fájdalmas, mégis összeköt bennünket: a veszteségtől való félelemről – és arról a titokzatos erőről, amellyel mégis szinte mindig továbbmegyünk.