2026. július 04. /
Venyige Sándorral, a Veres 1 Színház igazgatójával beszélgettünk arról, hogyan lett egy agglomerációs kisvárosból országosan jegyzett színházi központ, mit jelent tíz év után a Mézesvölgyi Nyár, és miért a nézők a legfontosabb részvényesei egy színháznak.
A siker történeteit utólag mindig logikusnak látjuk. Pedig a legtöbb nagy vállalkozás egyetlen bizonytalan lépéssel kezdődik. A Veres 1 Színház és a
Mézesvölgyi Nyár ma már meghatározó szereplője a hazai kulturális életnek, de az induláskor semmi sem garantálta a sikert. A jubileumi fesztivál apropóján a kezdetekről, a nézőkkel való kapcsolatról és az elmúlt tíz év tanulságairól kérdeztük Venyige Sándort.
A kezdetek
Ha ma újra 2014-et írnánk, és pontosan tudná, milyen nehéz lesz, akkor is belevágna?
V. S.: Igen. Ezt minden további nélkül ki merem jelenteni. Nem azért, mert romantikusan tekintek vissza az elmúlt évekre, hanem mert ma már látom az értelmét annak az útnak, amit bejártunk. Akkor persze nem láttuk előre sem a nehézségeket, sem a sikereket. Csak hittünk valamiben a feleségemmel, Zorgel Enikő művészeti titkárral és színésznővel. Abban, hogy Veresegyház és a térség megérdemel egy saját színházat.
Mi volt az a pillanat, amikor először elhitte, hogy ez valóban működhet?
V. S.: Nem volt egyetlen pillanat. Inkább sok apró visszaigazolás volt, mint egy megtelt nézőtér, vagy egy sikeres premier. És olyan nézői visszajelzések, amelyekből érezni lehetett, hogy valami fontos dolog kezd kialakulni: a bizalom. Egy színház ugyanis nem épületből épül fel (ami nekünk nincs is), hanem abból, hogy a néző újra és újra visszatér.
Az indulás idején többen bátorságnak vagy inkább vakmerőségnek tartották ezt a vállalkozást?
V. S.: Valószínűleg mindkettőnek. Egy agglomerációs városban magánszínházat alapítani nem tűnt magától értetődő döntésnek. Sokak fejében a színház továbbra is Budapesthez kötődött. Mi azonban nem Budapesttől akartunk különbözni. Ugyanolyan jónak akartunk lenni.
Ez nagyon fontos különbség. Soha nem az érdekelt bennünket, hogyan lehetünk mások. Az érdekelt, hogyan lehetünk ugyanolyan magas színvonalúak.
Mit jelent ma Önnek a Veres 1 Színház?
V. S.: Azt, hogy többé nem hibázhatok egyedül. Amit ma döntésként meghozok, annak holnap több tucat kolléga és több ezer néző viseli a következményét. Egy színház igazgatójaként az ember egy idő után megtanul együtt élni ezzel a felelősséggel, de soha nem szabad megszoknia.
A Veres 1 Színház számomra ma már nem egyszerűen egy intézmény. Inkább egy közösség, amelynek nagyon sok ember a részese. Színészek, műszaki kollégák, szervezők, partnerek és természetesen a nézők. Az ő bizalmukból épült fel az egész.
„A néző nem jegyet vesz. Bizalmat ad.”
Gyakran mondja, hogy a nézők a színház legfőbb részvényesei. Mit jelent ez pontosan?
V. S.: Azt, hogy végső soron ők tartják életben a színházat. A néző nem egyszerűen jegyet vásárol. Bizalmat ad. Azt mondja: erre az estére benneteket választalak. A mai világban, amikor mindenki időhiánnyal küzd, ez különösen nagy dolog.
Éppen ezért mindig azt gondoltam, hogy a közönséget nem lehet lenézni. Nem lehet azt mondani, hogy majd mi tudjuk helyette, mire van szüksége. Figyelni kell rá. Meghallgatni és megérteni.
Mennyire alakítja a közönség a műsorpolitikát?
V. S.: Nagyon. De nem úgy, hogy megrendeléseket teljesítünk. Inkább egyfajta párbeszédként. Egy jó színház szerintem egyszerre vezet és figyel. Kínál valamit, de közben érzékeli a nézői reakciókat is, sőt aktívan kutatja is azokat.
A színház végső soron találkozás. Ha megszűnne a kapcsolat a színpad és a nézőtér között, akkor valami nagyon fontos veszne el.
Sokszor hallani, hogy a közönségszínház és a művészi minőség szemben áll egymással. Ön ezt hogyan látja?
V. S.: Én ezt hamis szembeállításnak érzem. Egy jó előadás attól még lehet igényes, hogy sokan szeretik. Sőt. Néha az a nehezebb feladat.
A szórakoztatás nem alacsonyabb rendű műfaj. Jó vígjátékot csinálni például rendkívül nehéz. A könnyedség mögött nagyon komoly szakmai munka van.
A színházalapítás sokak szemében romantikus történet. Belülről is annak látszik?
V. S.: A színház alapítása valóban romantikus történetnek hangzik. A működtetése már kevésbé. A benzinköltség például egyáltalán nem romantikus műfaj.
Szerintem a kulturális életben néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy minden előadás mögött nagyon komoly szervezőmunka áll. Egy előadás nem attól jön létre, hogy felgördül a függöny. Hónapok munkája, rengeteg egyeztetés, emberi és gazdasági döntések sora előzi meg.
Éppen ezért különösen fontosnak tartom, hogy a művészi gondolkodás és a felelős gazdálkodás ne egymás ellenében működjön. Egyik sem létezhet a másik nélkül.
Ahol tíz éve ugyanazok a csillagok vannak az égen
A Mézesvölgyi Nyár, a Veres 1 Színház nyári fesztiválja idén ünnepli a tizedik évfordulóját. Mit jelent ez a jubileum?
V. S.: Talán elsősorban folytonosságot. A mai világban tíz év már hosszú időnek számít. Sok minden változik körülöttünk, de vannak dolgok, amelyekhez jó visszatérni.
Számomra a Mézesvölgyi Nyár ilyen. Az évadban Veresegyházon és országszerte is sokat játszunk, de a nyár elsősorban a fesztiválunké.
Jó tudni, hogy amikor június végén megnyitjuk a kapukat, ugyanaz a várakozás van bennünk, mint az első évben volt. És jó tudni azt is, hogy a nézők közül sokan évről évre visszatérnek. Van ebben valami megnyugtató állandóság.
Mennyit változott a fesztivál az első évhez képest?
V. S.: Rengeteget. Az első években leginkább azt tanultuk, hogyan működik egy ekkora szabadtéri vállalkozás. Ma már természetesnek tűnik egy közel kétezer fős nézőtér, de ez mögött hosszú tanulási folyamat áll.
Közben a fesztivál identitása is letisztult.
A kezdetektől fontos volt számunkra, hogy ne egyszerűen előadásokat egymás mellé rakjunk, hanem egy saját világot teremtsünk. Olyan helyet, ahová a közönség nemcsak egy produkció miatt érkezik, hanem a hangulatért is. Vannak nézőink, akik 6–8 estére is jegyet váltanak a Mézesvölgyi Nyárra egy szezonban. Na ez valami!
Mitől különleges a Mézesvölgyi Nyár?
V. S.: Talán éppen az, hogy egyszerre tud fesztivál és színház maradni.
A programban ugyanúgy helyet kapnak a koncertek, mint a zenés előadások, a családi produkciók vagy a vígjátékok, úgy, hogy a középpontban mindig a szórakoztatás marad.
Sok nézőnknek már saját története van a Mézesvölggyel. A bejáratnál sokak barátként üdvözölnek, odajönnek, beszélgetünk. Mert a tizedik évben sem fogom megállni, hogy ne fogadjam személyesen a nézőket házigazdaként, a bejáratnál. Egy fesztivál számára talán ez a spontán emberi kapcsolódás a legnagyobb elismerés.
Volt olyan pillanat, amikor azt érezte, hogy a Mézesvölgyi Nyár fesztivál túlnőtt önmagán?
V. S.: Veresegyház egy kisváros, mindenki ismer mindenkit. Beleivódott a város nyári életébe és a nézők elkezdtek saját emlékeket kötni hozzá. Amikor azt halljuk vissza, hogy „mi minden nyáron itt találkozunk”, „ezt az előadást már kétszer láttam”, vagy „a nagymamám szokott ott jegyet szedni Veresegyházi Asszonykórus jelmezében”. Onnantól már nem csupán programokat szerveztünk, hanem közös emlékek helyszínévé is váltunk.
A jubileumi évad programja rendkívül sokszínű. Tudatos döntés volt ez?
V. S.: Abszolút. A Mézesvölgyi Nyár mindig is arról szólt, hogy különböző közönségek megforduljanak ugyanazon a helyen. Van, aki Charlie miatt érkezik, más az István, a királyért, megint más pedig a Csengetett, Mylord? vagy a Menopauza kedvéért. Mi nem műfajokat akarunk egymás mellé rakni, hanem értékes választékot vonultatunk fel.
Ezért fér meg egymás mellett egy koncert, egy musical, egy családi előadás és egy vígjáték.
Mi jut eszébe, amikor visszanéz az elmúlt tíz évre?
V. S.: A több száz este. Ahogy megtelik a nézőtér. A vihar előtti percek. Ahogy kígyóznak a sorok a bejáratnál. Az első felcsattanó taps. Az a pillanat, amikor kialszanak a fények, és a párezer ember mind ugyanarra figyel. A színpadra. Azt hiszem, ezekből a pillanatokból épül fel valójában egy fesztivál története.
A színház ma
Mit lát most a nézőtérről? Változott a közönség az elmúlt tíz évben?
V. S.: Bizonyos értelemben igen. Gyorsabb lett a világ. Erősebb lett a verseny a figyelemért. Sokkal több inger éri az embereket.
De a színház alapvető ereje nem változott. Az, hogy emberek embereknek mesélnek történeteket. Erre ma is szükség van. Talán még nagyobb szükség van rá, mint korábban.
Mitől jó ma egy színházi este?
V. S.: Attól, hogy nyomot hagy. Nem feltétlenül attól, hogy mindenki ugyanarra gondol a végén, sőt! De VALAMI történik. Egy belső felismerés, egy közös nevetés.
A színház akkor működik igazán, amikor másnap is velünk marad.
Mi az, amit szeretne, hogy egy néző hazavigyen magával egy Veres 1 Színház-előadás vagy egy Mézesvölgyi Nyár-est után?
V. S.: Azt az érzést, hogy ma érdemes volt ide eljönni.
Ez talán túl egyszerűen hangzik, de valójában nagyon sok minden benne van.
„Tíz éve azt mondtuk: ugyanolyan jók akarunk lenni. Ma már tudjuk: néha többet is szabad akarni.”
A programokról bővebben itt olvashatnak: https://mezesvolgyinyar.hu/
A siker történeteit utólag mindig logikusnak látjuk. Pedig a legtöbb nagy vállalkozás egyetlen bizonytalan lépéssel kezdődik. A Veres 1 Színház és a
Mézesvölgyi Nyár ma már meghatározó szereplője a hazai kulturális életnek, de az induláskor semmi sem garantálta a sikert. A jubileumi fesztivál apropóján a kezdetekről, a nézőkkel való kapcsolatról és az elmúlt tíz év tanulságairól kérdeztük Venyige Sándort.A kezdetek
Ha ma újra 2014-et írnánk, és pontosan tudná, milyen nehéz lesz, akkor is belevágna?
V. S.: Igen. Ezt minden további nélkül ki merem jelenteni. Nem azért, mert romantikusan tekintek vissza az elmúlt évekre, hanem mert ma már látom az értelmét annak az útnak, amit bejártunk. Akkor persze nem láttuk előre sem a nehézségeket, sem a sikereket. Csak hittünk valamiben a feleségemmel, Zorgel Enikő művészeti titkárral és színésznővel. Abban, hogy Veresegyház és a térség megérdemel egy saját színházat.
Mi volt az a pillanat, amikor először elhitte, hogy ez valóban működhet?
V. S.: Nem volt egyetlen pillanat. Inkább sok apró visszaigazolás volt, mint egy megtelt nézőtér, vagy egy sikeres premier. És olyan nézői visszajelzések, amelyekből érezni lehetett, hogy valami fontos dolog kezd kialakulni: a bizalom. Egy színház ugyanis nem épületből épül fel (ami nekünk nincs is), hanem abból, hogy a néző újra és újra visszatér.
Az indulás idején többen bátorságnak vagy inkább vakmerőségnek tartották ezt a vállalkozást?
V. S.: Valószínűleg mindkettőnek. Egy agglomerációs városban magánszínházat alapítani nem tűnt magától értetődő döntésnek. Sokak fejében a színház továbbra is Budapesthez kötődött. Mi azonban nem Budapesttől akartunk különbözni. Ugyanolyan jónak akartunk lenni.
Ez nagyon fontos különbség. Soha nem az érdekelt bennünket, hogyan lehetünk mások. Az érdekelt, hogyan lehetünk ugyanolyan magas színvonalúak.
Mit jelent ma Önnek a Veres 1 Színház?
V. S.: Azt, hogy többé nem hibázhatok egyedül. Amit ma döntésként meghozok, annak holnap több tucat kolléga és több ezer néző viseli a következményét. Egy színház igazgatójaként az ember egy idő után megtanul együtt élni ezzel a felelősséggel, de soha nem szabad megszoknia.
A Veres 1 Színház számomra ma már nem egyszerűen egy intézmény. Inkább egy közösség, amelynek nagyon sok ember a részese. Színészek, műszaki kollégák, szervezők, partnerek és természetesen a nézők. Az ő bizalmukból épült fel az egész.
„A néző nem jegyet vesz. Bizalmat ad.”
Gyakran mondja, hogy a nézők a színház legfőbb részvényesei. Mit jelent ez pontosan?
V. S.: Azt, hogy végső soron ők tartják életben a színházat. A néző nem egyszerűen jegyet vásárol. Bizalmat ad. Azt mondja: erre az estére benneteket választalak. A mai világban, amikor mindenki időhiánnyal küzd, ez különösen nagy dolog.
Éppen ezért mindig azt gondoltam, hogy a közönséget nem lehet lenézni. Nem lehet azt mondani, hogy majd mi tudjuk helyette, mire van szüksége. Figyelni kell rá. Meghallgatni és megérteni.
Mennyire alakítja a közönség a műsorpolitikát?
V. S.: Nagyon. De nem úgy, hogy megrendeléseket teljesítünk. Inkább egyfajta párbeszédként. Egy jó színház szerintem egyszerre vezet és figyel. Kínál valamit, de közben érzékeli a nézői reakciókat is, sőt aktívan kutatja is azokat.
A színház végső soron találkozás. Ha megszűnne a kapcsolat a színpad és a nézőtér között, akkor valami nagyon fontos veszne el.
Sokszor hallani, hogy a közönségszínház és a művészi minőség szemben áll egymással. Ön ezt hogyan látja?
V. S.: Én ezt hamis szembeállításnak érzem. Egy jó előadás attól még lehet igényes, hogy sokan szeretik. Sőt. Néha az a nehezebb feladat.
A szórakoztatás nem alacsonyabb rendű műfaj. Jó vígjátékot csinálni például rendkívül nehéz. A könnyedség mögött nagyon komoly szakmai munka van.
A színházalapítás sokak szemében romantikus történet. Belülről is annak látszik?
V. S.: A színház alapítása valóban romantikus történetnek hangzik. A működtetése már kevésbé. A benzinköltség például egyáltalán nem romantikus műfaj.
Szerintem a kulturális életben néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy minden előadás mögött nagyon komoly szervezőmunka áll. Egy előadás nem attól jön létre, hogy felgördül a függöny. Hónapok munkája, rengeteg egyeztetés, emberi és gazdasági döntések sora előzi meg.
Éppen ezért különösen fontosnak tartom, hogy a művészi gondolkodás és a felelős gazdálkodás ne egymás ellenében működjön. Egyik sem létezhet a másik nélkül.
Ahol tíz éve ugyanazok a csillagok vannak az égen
A Mézesvölgyi Nyár, a Veres 1 Színház nyári fesztiválja idén ünnepli a tizedik évfordulóját. Mit jelent ez a jubileum?
V. S.: Talán elsősorban folytonosságot. A mai világban tíz év már hosszú időnek számít. Sok minden változik körülöttünk, de vannak dolgok, amelyekhez jó visszatérni.
Számomra a Mézesvölgyi Nyár ilyen. Az évadban Veresegyházon és országszerte is sokat játszunk, de a nyár elsősorban a fesztiválunké.
Jó tudni, hogy amikor június végén megnyitjuk a kapukat, ugyanaz a várakozás van bennünk, mint az első évben volt. És jó tudni azt is, hogy a nézők közül sokan évről évre visszatérnek. Van ebben valami megnyugtató állandóság.
Mennyit változott a fesztivál az első évhez képest?
V. S.: Rengeteget. Az első években leginkább azt tanultuk, hogyan működik egy ekkora szabadtéri vállalkozás. Ma már természetesnek tűnik egy közel kétezer fős nézőtér, de ez mögött hosszú tanulási folyamat áll.
Közben a fesztivál identitása is letisztult.
A kezdetektől fontos volt számunkra, hogy ne egyszerűen előadásokat egymás mellé rakjunk, hanem egy saját világot teremtsünk. Olyan helyet, ahová a közönség nemcsak egy produkció miatt érkezik, hanem a hangulatért is. Vannak nézőink, akik 6–8 estére is jegyet váltanak a Mézesvölgyi Nyárra egy szezonban. Na ez valami!
Mitől különleges a Mézesvölgyi Nyár?
V. S.: Talán éppen az, hogy egyszerre tud fesztivál és színház maradni.
A programban ugyanúgy helyet kapnak a koncertek, mint a zenés előadások, a családi produkciók vagy a vígjátékok, úgy, hogy a középpontban mindig a szórakoztatás marad.
Sok nézőnknek már saját története van a Mézesvölggyel. A bejáratnál sokak barátként üdvözölnek, odajönnek, beszélgetünk. Mert a tizedik évben sem fogom megállni, hogy ne fogadjam személyesen a nézőket házigazdaként, a bejáratnál. Egy fesztivál számára talán ez a spontán emberi kapcsolódás a legnagyobb elismerés.
Volt olyan pillanat, amikor azt érezte, hogy a Mézesvölgyi Nyár fesztivál túlnőtt önmagán?
V. S.: Veresegyház egy kisváros, mindenki ismer mindenkit. Beleivódott a város nyári életébe és a nézők elkezdtek saját emlékeket kötni hozzá. Amikor azt halljuk vissza, hogy „mi minden nyáron itt találkozunk”, „ezt az előadást már kétszer láttam”, vagy „a nagymamám szokott ott jegyet szedni Veresegyházi Asszonykórus jelmezében”. Onnantól már nem csupán programokat szerveztünk, hanem közös emlékek helyszínévé is váltunk.
A jubileumi évad programja rendkívül sokszínű. Tudatos döntés volt ez?
V. S.: Abszolút. A Mézesvölgyi Nyár mindig is arról szólt, hogy különböző közönségek megforduljanak ugyanazon a helyen. Van, aki Charlie miatt érkezik, más az István, a királyért, megint más pedig a Csengetett, Mylord? vagy a Menopauza kedvéért. Mi nem műfajokat akarunk egymás mellé rakni, hanem értékes választékot vonultatunk fel.
Ezért fér meg egymás mellett egy koncert, egy musical, egy családi előadás és egy vígjáték.
Mi jut eszébe, amikor visszanéz az elmúlt tíz évre?
V. S.: A több száz este. Ahogy megtelik a nézőtér. A vihar előtti percek. Ahogy kígyóznak a sorok a bejáratnál. Az első felcsattanó taps. Az a pillanat, amikor kialszanak a fények, és a párezer ember mind ugyanarra figyel. A színpadra. Azt hiszem, ezekből a pillanatokból épül fel valójában egy fesztivál története.
A színház ma
Mit lát most a nézőtérről? Változott a közönség az elmúlt tíz évben?
V. S.: Bizonyos értelemben igen. Gyorsabb lett a világ. Erősebb lett a verseny a figyelemért. Sokkal több inger éri az embereket.
De a színház alapvető ereje nem változott. Az, hogy emberek embereknek mesélnek történeteket. Erre ma is szükség van. Talán még nagyobb szükség van rá, mint korábban.
Mitől jó ma egy színházi este?
V. S.: Attól, hogy nyomot hagy. Nem feltétlenül attól, hogy mindenki ugyanarra gondol a végén, sőt! De VALAMI történik. Egy belső felismerés, egy közös nevetés.
A színház akkor működik igazán, amikor másnap is velünk marad.
Mi az, amit szeretne, hogy egy néző hazavigyen magával egy Veres 1 Színház-előadás vagy egy Mézesvölgyi Nyár-est után?
V. S.: Azt az érzést, hogy ma érdemes volt ide eljönni.
Ez talán túl egyszerűen hangzik, de valójában nagyon sok minden benne van.
„Tíz éve azt mondtuk: ugyanolyan jók akarunk lenni. Ma már tudjuk: néha többet is szabad akarni.”
A programokról bővebben itt olvashatnak: https://mezesvolgyinyar.hu/